Beküldte Raya deBonel -
Mindenki azt kérdezgeti, hogy elégedettek vagyunk-e, jó volt-e itt lenni. Talán ez az első iskola, ahol nem csak az udvariasság miatt mondom, hogy igen. Ugyan a munkakörülményeken lenne még mit fejleszteni (úgy is mint fűtés bevezetése a téli hónapokra, nem játszani itt-a-piros-hol-a-pirost a tanároknak járó fénymásolókártyával, illetve annak az amúgy évente kétszer használt lehetőségnek az elvétele, vagy legalább kicsit nehezebbé tétele, hogy a kabinjainkat a nagyelőadóval kapcsolják össze, mert így a teremből nem lehet használni őket), de a tanári karnál jobbat nem is kívánhatnék. Ma tudtuk meg, hogy Hermann ingyen dolgozik, és korábban Budapestre is ingyen járt órákat adni. Aztán nyugdíjas lett, és ma már senki nem hajlandó kijárni keletre, tréningezni a magyarokat.
A franciatanárnő megint kiment fuldokolni óra közben. Már máskor is csinált ilyet, nem is meglepő, mert amint belép, elárasztja a légteret a nikotin, meg is szokott fájdulni a fejünk tőle. Vagy tíz percig nem jött vissza, de nem nagyon izgattuk magunkat, mert a pain de surprise, amit hozott (azért hívják így, mert fel van szeletelve, sőt, meg is van csinálva szendvicsnek, csak aztán újra összerakják, így kicsit Forrest Gumpos lesz: sose tudod, milyet veszel, lazacosat vagy májkrémeset (na de nem akarom a jó foie gras-t megsérteni azzal, hogy egy kalap alá veszem holmi orosházival)), már bent volt a teremben. Tüchtike egy doboz mézeskalácsot vetett elénk, aminek a nagy részét Libertyvel ketten ettük meg, mert volt annyi eszem, hogy megmutattam Aranyhajnak a kalóriajelzést, ami után ő nem kért belőle. Én egy adag bredle-lel járultam hozzá az ünnepléshez, nem nagyon fogyott, pedig milyen gondosan válogattam, hogy rumos mázas mézeskalács, kókuszkavics, macaron és brünli (brownie németül...) is legyen benne!
Jó volt itt, azért is, mert kicsit átvehettem megint az egyedüllét anatómiáját, amit már-már kezdtem elfelejteni. Ha már a kedvenc filmemet voltam olyan marha, hogy nem hoztam magammal, az úgynevezett barátaim besegítettek: tökéletesen elszigeteltnek érezhettem magamat. Határozottan érezhető a fejlődés (úgy tízéves távlatban, amióta egyáltalán foglalkozom ezzel): már nem vágok marcona pofákat mindenkire, aki vidámabb nálam, és kezdem megtanulni élvezni azt is, amit nem én választottam. A híres "ima" harmadik részén még dolgozni kell, ez szerintem az egyik legfontosabb feladatom a közeljövőben.
Az, hogy elboldogulok külföldön, illetve hogy elintézem a dolgaimat, nem esz meg a kosz, jut a gyomromba főtt kaja és senki nem erőszakol meg, az már Valladolid óta világos volt. Itt most az volt a kihívás, hogy jól is érezzem magam, szó szerint boldog legyek. Nem tudom, hogy az ország szimpatikusabb vagy én változtam meg, de itt, úgy érzem, el tudnék éldegélni. Persze akkor nem lenne elég esténként bekushadni az internet elé, el kellene kezdenem kapcsolatokat építeni, mindenképp keresni kéne például egy videotékát és egy elfogadható árú ruhaboltot, amik nélkül három hónapig még elvan az ember, na de hosszú távon mégis durva lenne. Egyébként elfogadható ország, a sajtok kifejezetten jók, teákhoz is hozzá lehet férni, elég erősen reprezentálja magát a Közel- és Távol-Kelet, ráadásul nem is dohányoznak a bárokban meg az éttermekben.
Ha esetleg valakinek feltűnik, hogy az egész hosszú bejegyzésben egy szót sem ejtettem a Szeretetről, Barátságról, meg Mindarról, Ami Valóban Kincs Az Életben, az... nos, az jól látja. Nem olyan idők járnak mostanában.
És ez nem is baj. Meguntam, hogy én tartsam oda a nyitott tenyeremet, közepén a szívemmel. Továbbra is nagyon szívesen, csak... mostantól inkább egy szép hennarajz lesz a tenyeremen. A többség úgyse veszi észre a különbséget, még talán jobban ki is jövök velük ezután. Akit meg érdekel, az majd szépen elindul megkeresni az igazit. Én is azt teszem.
Ez a rohadt hó... nem azt mondom, eddig is esett néha, de most akkora erővel kezdett rá, mintha csak tudná, hogy rosszkor jön. Mindenesetre mindenki, aki jó kabala szokott lenni, szurkoljon Jóapámnak, hogy a kamionok már megtanuljanak volt (lásd dr. Dan Strassenfressen művét, a Bevezetés az 1001 fő igeidőbe időutasoknak) vezetni a téli körülmények között, és hogy ne akadjon el a hóban.