Beküldte Raya deBonel -
Nagyon élveztem az idei karácsonyt, bár ezt leginkább az abszurd humor iránti olthatatlan vonzalmam tette lehetővé. Nem is lehet másképp jellemezni azt, amit tisztelt anyai családommal lehoztunk.
Indítottunk azzal, hogy 24-én Uncsitesót már nem tudtuk elvinni, annyi kaja és cucc volt nálunk, hogy Rozsomákba (Jóanyám viharvert Wagon R-je) csak hárman fértünk be. Azt hittük, hazafelé jobb lesz a helyzet, de nagynéném időközben gazdagabb lett két porszívóval. Szívás. Aztán unokabátyám villantott néhány olyan beszólással, mint "Hol a cipőkanál?" "Miért, cipőt akartok enni?", "Láttam az előbb elfutni itt egy focicsapatot, nem hívjuk be őket kajálni?", illetve néhány, a karácsonyfára vonatkozó igen szalonképtelen jelzővel, miközben neje egy kék virágkoszorút próbált ráapplikálni az óriási cserepes pálmára, majd az árulkodó madzagot egyéb növényekkel igyekezett eltakarni.
Véletlenül becsúszott néhány meghitt pillanat a zsákmányok magyarázata közben (itt most nem a porszívó kapcsán kialakult kommunikációs vákuumra utalok, hanem arra, hogy mi a szöszért értette valaki úgy, hogy valaki más békaperspektívás lámpát, Darvas Iván-könyvet, négyzet alakú sálat, olasz nyelvű recepteket vagy feles jégpoharak fagyasztására alkalmas gumisablont rendelt az angyalkától), aztán kezdetét vette a heveny cukormérgezésben szenvedő gyerekek tombolása és a zsákmányok menekítése.
Épp elindultunk haza (jelzem, négyen), amikor csörög a telefon. "Ott hagytunk valamit?" "Az nem létezik, a fél háztartást elhoztuk." Végül kiderült, hogy Jóapám kajás szatyrát hagytuk ott. Ehhez tudni kell, hogy a mi családunkban a Kajás Szatyroknak hagyománya van. Minden családi rendezvény végén minden háztartásnak haza kell vinnie az ünnepi menü reprezentatív mintáját levestől (befőttes üvegben, szalvétával lezárva, befőttesgumival rögzítve, becsomózott szájú nejlonzacskóban) a másodikon át (alufóliába göngyölve) a süteményekig (alufólia/fagyisdoboz/tortás karton és ezek kombinációja). Súlyosbítva mindezt virágcsokorral (Jóapám) és műanyag pohárban lötyögő ökogyertyával (Maitai). A Kajás Szatyor eltulajdonítása olyan, mint Jézus részéről a mártott falat, de a karácsonyi körülmények talán a sofőrsegélyes fickók szemében is szentesítették a kihágást.
Ezek után másnap megnéztük az Aranyhajat (szoktatjuk összefelé az Arany Négyest, ugyanis viszonylag biztosnak látszik, hogy egy szép januári hétvégén Bécs felé vesszük az irányt EU-róim aktív eltapsolása, irgalmatlan bevásárlótúra, Sacher-torta és bécsi szelet, schönbrunni kastély józanon történő megtekintése és Jóanyám szülinapjának méltó megünneplése céljából), könnyesre hatódtam, de valamiért nem a direkt ríkatónak szánt részeken, hanem az égnek szálló lámpásokon például. Közben utálatos, szurkáló jeges eső dagasztotta a temető sarát. A váratlan helyszínugrás valójában tényleg ilyen hirtelen történt: beugrottunk meglátogatni közös felmenőinket. A nap további része kicsit ősemberesen telt: evés, ivás, alvás, nemi szervek vakarászása. Este viszont az az elvetemült ötletem támadt, hogy kiemelkedvén az anyagi világ dágványából elkísérem Jóanyámat Feri atya miséjére.
Jó régen nem voltam templomban, legalábbis elég régen ahhoz, hogy pont ugyanolyan kívülállóként tudjam szemlélni a szertartást, mintha egy krisnás templomba tévedtem volna. A liturgikus mormogás szövege persze hamar beugrott, de nem emlékeztem tökéletesen. Meg kell mondjam, ez egyszer örömmel töltött el a feledés. Ez a távolság a katolikus (meg akármelyik másik) vallástól megfelelne életem hátralévő részében (ami majd kezdődjön holnap, mára még felmentést kérek). Hanem Feri atya olyan fajta pap, aki még akkor is mond legalább egy elgondolkodtató dolgot, amikor kifejezetten igyekszik prédikációt tartani. Ilyesmire utoljára Leó volt képes. Az aznap esti szentencia számomra az volt, hogy ha úgy érzem, Isten eltávolodott tőlem, akkor saját magamtól távolodtam el. Milyen igaz.
Az ítéletidő estére hóeséssé lényegült át, és ma reggel végre havas táj fogadott. A Lila Gyöngy is megautólta (azt mégse írhatom, hogy megemberelte) magát és kötelességtudóan elszállított Jóapámhoz, bár a bal ablaktörlőhöz lesz még egy-két szavam, mert minden mosásnál pont fejmagasságban hagyott egy fagyott foltot, úgyhogy olyan pozícióban vezettem, mint egy prédára leső leopárd. Közben Ákos új cd-je zuhogott a lelkiismeretemre (ez majd egy másik bejegyzés lesz, de lesz azért min elgondolkodnom a közeljövőben, csak nehogy megint az agyammal csináljam).
Most pedig egy élénk beszélgetéssel telt délután és este végén, telekajálva, forralt borral, francia sajttal, csokoládéval és cigifüsttel feltöltve, egy forró, habos masszírozós fürdő után Jóapám zen minimál stílusú hálószobájában írom magvas gondolataimat, és arra gondolok, hogy egész jó karácsony volt.