Ugye nem gondoltam komolyan, hogy megúszom, hogy CamelBak-em legyen? A 127 óra után egész másképp néz az ember ezekre az izékre, és különösen tudja méltányolni, ha jó nagy a szájuk (lányoknak még fontosabb) és erős a csutorájuk.

Az történt, hogy az egyetlen alkalommal, amikor ténylegesen használni szerettem volna a Laken márkájú előző ivózsákomat, csöpögött. Nem kicsit, nagyon. Folyamatosan. Namármost agyrohasztó meleg volt, nem is bántam, hogy a bal oldalam ronggyá ázik, na de ne pazaroljuk a drága vizet: elhatároztam, hogy visszaviszem a boltba és megkérdezem, hogy mi a hányás.

Most már vigyáznom kell: a múltkori, táboros bejegyzésem után körbejárt a link a legnagyobb kórus listáján, és tegnap a mensás fiatalember anyukája is azzal fogadott, hogy aranyos a blogom. Glupp.

Szóval azzal kezdeném: a Müpa színpadán szabad tempóban (értsd: ötszázan a sajátjukban) Tavaszi szél vizet árasztot suttogni priceless. Kocsis-Holper Zoltán vastapsot meg lábdobogást kapott érte az összes kórustól, kár, hogy soproni, mert az ő kórusára szakítanék időt.

Végre ehhez a filmhez is eljutottam. Nem az volt, amit vártam.

A könyvet nem olvastam, lehet, hogy ott is így működnek az emberek, hogy a találkozás pillanatában ráömlesztik a másikra teljes életbölcsességüket, de ha igen, akkor ezek csakis az "önfejlesztők" lehetnek, akiktől egyébként is menekülök. Üdítő színfoltként felbukkant az a gondolat, hogy "reggel és este meditálj, délután keress fel egy gyógyítót, de egyébként élvezd ki Balit!", de ebből is egyetlen sovánka berúgás lett, amit persze másnap megbánt a főhősnő.

Kitört rajtam a szakdolgozat utáni üresség. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar kész lesz, hajtottam magam, írtam napokon át, aztán egyszer csak látom a karakterszámlálón a 65 ezret, ami elvileg a felső határ.

És persze egész nap nem tudtam csinálni semmi értelmeset, kicsit gyakoroltam, de nem használt, még elaludni se sikerült. Most meg pereg a Rózsa, nekem meg nincs kedvem menni. Azért csak elvonszolom magam, mert kíváncsi vagyok Hermionéék új lakására, na de... áh.

...és most már valahogy olyan véglegesnek tűnik minden. Június 6, 7, 9.

Kicsit a föld fölött vagyok még mindig. Egy hétvége alatt bejártam a világot sivatagtól táncparkettig, Toszkánától Poroszországig, voltam ivaréretlen, démoni, matróna, tehén, hüllő, pösti és színtévesztő is. (SanTa szokta így beharangozni az impró-esteket, de kivételesen nem arról beszélek.)

Kórushétvége volt Kecskeméten.

Tegnap elém kanyarodott egyszer csak egy fickó, akit rögtön elneveztem Gladiátornak. Pont az a zömök, kicsit puhácska alkat volt, mint Russell Crowe, ráadásul félmeztelenül nyomta. Ennek ellenére versenyző típus volt: nézegetett hátra, hogy jövök-e még, és ha úgy nézett ki, hogy mindjárt megelőzöm, beletaposott. Egy szerencsés lámpaváltás révén (vagy mert meg akart stírölni hátulról) aztán sikerült elé kerülnöm, és hát én se vagyok különb, mintha a Deáknéra rámásznál (bocs), tepertem rendesen.

Olyan nagy valami nem történt (megkezdődtek az év végi értékelések; ilyenkor Maitai mindig behúzza a nyakát és idétlenül mosolyog, de a tanerők nem veszik a lapot, hogy talán nem kéne rangsorba állítaniuk minket egy viszi/nem viszi típusú vizsga vonatkozásában, meg hogy az amúgy is megtépázott image-emnek a legkevésbé sem használ, ha közlik, hogy én nem fejlődtem semmit, mások viszont milyen sokat, és már majdnem olyan meggyőzőek/nagy szókincsűek/büzüge farkúak, mint én), viszont muszáj már írnom valamit, nehogy elszokjatok tőlem.

Tegnap jót röhögtem.

Valamiért itt szeretnek olyanokat építeni, hogy az ember kicsinek és jelentéktelennek érzi magát tőle. Vajon aki nem kicsi és jelentéktelen, az is?

Ez a Parlament, nagyjából a CCAB menzájáról nézve. Hatalmas. És van Antall József-épület.

Aki az utazós bejegyzéseimet szereti (ilyen is van, Viktor például említette, hogy igen), annak ez nem lesz túl érdekes, aki meg konyít egy kicsit a tolmácsoláshoz, annak meg főleg nem. Úgyhogy leginkább magamnak írom ezt. Legalább lehetek őszinte.