Énekel az ország

Kicsit a föld fölött vagyok még mindig. Egy hétvége alatt bejártam a világot sivatagtól táncparkettig, Toszkánától Poroszországig, voltam ivaréretlen, démoni, matróna, tehén, hüllő, pösti és színtévesztő is. (SanTa szokta így beharangozni az impró-esteket, de kivételesen nem arról beszélek.)

Kórushétvége volt Kecskeméten.

Jövő vasárnap lépünk fel a MüPában. Már ez is olyasmi, hogy megéri leírni. Mikor jut fel az egyszeri halandó arra a színpadra? És mikor mondhatja Jóanyám, hogy "vasárnap lesz a lányom fellépése a Müpában"? Művésznapijeggyel parkolhatunk, művészöltözőben hagyhatjuk a nem fekete ruháinkat, művészbejárón mehetünk fel és ma tíz zeneovis megígérte, hogy tapsolni fog nekünk. Biztos ami biztos, kiverekedtem két jegyet a szüleimnek is.*

Berlioz és Puccini egy-egy fiatalkori miséjét fogjuk előadni. De az a legszebb az egészben, hogy az ember közben egyáltalán nem gondol pedó papokra, sőt, Istenre se nagyon. Ez pedig nagyrészt Hollerung Gábornak köszönhető. Előzetesen elég annyi, hogy a tábori relikviák között lehetett olyan bögrét venni, amin a mester egy aranybecsű mondása szerepelt: "Csak tudnám, ki az az elmebeteg, aki még mindig pofázik!" Ennyit az elmélyült művészi munkáról.

Róla az volt az első benyomásom, hogy exhibicionista, lekezelő és baromi idegesítő. Oldalról tök olyan, mint Bárdos András. De gyanítom, hogy B.A. sose nézi négyéves hülye gyerekeknek a tévénézőket. Tíz perc után viszont (ez idő alatt Gábor elmélyülten magyarázott arról, hogy Berlioz mit írt fúga helyett, Puccini milyen aranyos volt kicsinek, Maitai pedig felfedezte, hogy angol szókincse még mindig milyen hiányos, különös tekintettel a "tétel", "szólam" és "ütem" megfelelőire) megvettem a produkciót. Onnantól minden szívást mély tüdőből bevállaltam. Az első szünetben a pódium előtt mentünk el, és mikor megsimogatta a fejemet, csak félig vicceltem, amikor aléltan közöltem, hogy "a mester hozzám ért!".

Olyan kicsi szavakkal meg tudja értetni, hogy mit akar, mint hogy "ebben a részben a basszus a bárányt simogatja", majd: "nem csontos a bárány!", vagy "vonszolod magad a tökegyforma sivatagban". A "szent vagy, mindenség ura, istenét" alkalmasint "hova hányjak?" kifejezéssel helyettesíti az érzékletesebb leírás kedvéért. Teljességgel mindegy neki, miről szól valójában a szöveg, azzal együtt, hogy a hittel kapcsolatban olyat mondott, amit még senkitől nem hallottam.

Ha valaki úgy vezetne be a komolyzenébe (sőt, gyanítom, bárhova), hogy minden hangot értsek, és nem csak a szentfazék magyarázatot hallanám, hogy milyen viszonyban állt a szerző Istennel, amikor ezt leírta, hanem hogy ennek a tételnek a megírásakor konkrétan a templom előtt muzsikáló cigánybanda inspirálhatta, vagy az ivaréretlen hölgyek előtt férfiasságukat illegető toszkán pásztorok... szóval akkor vlsz. még a tóriumreaktornak is lelkes hívévé válnék. Sajnos ritka az ilyen mester.

Meg ez a kórusosdi is megtetszett. Sajnos a szólistaszerep ilyenkor nem hálás dolog, mert csak akkor áll elő, ha orbitális baromságot énekelsz, de annál kevés jobb érzés van, mint amikor torkod szakadtából üvöltesz, és nem hallod a saját hangod, annyira beleolvad a másik ötszázba.

13:16-tól a kedvencem.

Tegnap egy teljes műszakot végigénekeltünk, véres volt a torkom a végére.

Úgy mentem oda, hogy nem ismertem senkit, de a Mensa nem engedi el a kezed, bárhova mész: felfedeztem két kedves ismerőst, az egyikről azt se tudtam, hogy köze van bármilyen zenéhez, aztán tessék, véletlen pont az anyukája mellett ültem a szopránban.

Mert persze muszáj a legmagasabb szólamba pozicionálnom magam, mert ott van normális dallam, meg az alt egyébként is unalmas. Szóval meg is érdemlem a kétvonalas a-kat.

Egy elég érdekes kollégiumba szállásoltak be minket. Imádok beleszagolni mások életébe, itt meg középiskolás lányokéba lehetett, akik a cuccukat elvitték, de ott hagyták a Hannah Montana meg Britney-posztereiket, a színes rajzaikat, az emós feliratokat a szekrény oldalán, meg az üres papírzsebeket, ahol az ellenőrzőjük meg a "kategórialapjuk" van.

Az hétszentség, hogy én olyan kollégiumba be nem tenném a lábam, ahol 6-kor van ébresztő, szilencium van, bibliakör, és minden hónapban adnak egy betűt, miszerint jó voltam vagy nem. Mindennap porszívózni kell. Ja és nem szabad papucsban vagy topban menni étkezni.

A kaja meg igazi menza volt, a legszörnyűbb fajtából. Ez valami evolúció: falun az ember zsíros, kiadós, igazi házikosztot kap, iparosodott mezővárosban hús-krumpli/tészta/rizs+szottyadt zöldség, túlfinomodott metropoliszban (nem, Budapest még nem az, Brüsszelre gondolok) reform sütőtökleves. Én a harmadikhoz vagyok szokva, úgyhogy egy idő után nedvesség- és vitaminhiányom lett, pedig egy hátizsáknyi gyümölcsöt vittem. Nem értem, hogy bírják ki több millióan ezt az étrendet.

Azért csak ember lesz ezekből is. Tegnap éjjel feloldalogtam az "összejövetelről" (Wolf Katit néztük, páran meg salsázni próbáltak a 20 másodpercenként lecserélt zenére, kocka alakú kannából itták a bort és pogácsát lopkodtunk egymástól), és végre megálltam a tabló előtt, ahol már ötvenszer elrohantam, de sose volt időm megnézni. Jön arra egy pasi, hogy mit nézek. A reményteljes fiatalokat, mondom, akikből ilyen keserű vénség lesz, mint mi (most olvastam huszonhetedszer a Zabhegyezőt, na). Tíz percig beszélgettünk, vicces volt és művelt, aztán ma kiderült, hogy ő a férje annak a randa tehénnek, akiről más se jut eszembe, mint hogy "de csúnya öröme van", és aki végigdumálta az összes próbát hasonlóan szőke barátnőjével. A fejére van írva az ostobaság. És az ilyen még szaporodik is. (Jaj, de hálás bírok ilyenkor lenni az anyukámért, aki szépen nevet.) Igazságtalan az élet, és a jó fej pasik mind gáz nőket vesznek feleségül (a falka természetesen kivétel, de hát ott úgyse akar senki elvenni senkit).

A város fénypontja kétségkívül a Jakó cukrászda volt, ahol fokozatosan emeltük a fagyiadagot, nehogy megfázzon a torkunk. Minden étkezés után fel kellett keresni, mert volt chilis csoki, túrós körte, szilvás "házi vidámság", velencei álom, diplomata, meggyes mák... értitek, na. Csak a "fesztelen morzsát" hiányoltam, beillett volna fagyinévnek.

*szó szerint nem kellett verekedni, de vicces volt. Azt hittem, simán lesz jegy, még Jóapámat is ráizzítottam a témára, bár nagyjából tőle örököltem azt a hozzáállást a zenével kapcsolatban, hogy érzékünk van hozzá, de ennyi köszönjük, elég is. Ehhez képest közölték, hogy most biztos nem adnak jegyet, visszajött még 8-10, de az se egymás mellé, és a következő próba végén jöjjek ide, de fel lehet iratkozni arra a listára is, amin ha lesznek 300-an, akkor megnyitják a főpróbát. Mint éhes cápa, köröztem a regisztrációs asztal körül a megadott időpontban, persze nem tudtak semmit mondani, de megérkezett egy nő(i hölgy, mondaná Gábor, bár rá talán még ő sem) azzal, hogy már fél órája itt van. (Ki nem sz@rja le, ha mostanra volt meghirdetve??) Mindegy, feliratkozott fölém 2-4 (most akkor mennyi??) jegyre. Leheletfinom nyomatékkal (elhanyagolható mértékben remegő hangon) megérdeklődtem, hogy ugye nincs már több hely a papír szélén fölöttem? Csakhogy a potyázó eltűnt, és egyszer csak megjelent egy ártatlan pápaszemes halacska, és naivan megkérdezte, hogy el tudja-e ő vajon adni a feleslegessé vált két jegyét.

Én csak arra lettem figyelmes, hogy a regisztrációs hölgy integet nekem. És máris egy két, lehetőleg egymás mellé szóló földszinti jegy ígérvényének birtokosa voltam. Ez csempész ugyan némi pikáns izgalmat a jövő hétbe, ugyanis szombaton fog kiderülni, állja-e a szavát a hölgy, de ajánlom neki, hogy igen. Megvan a neve és a mobilszáma. Fogadkozott, hogy ha tudnám, hol dolgozott korábban, biztos hinnék neki. Mi lehetett, apáca?