Ha minden estém úgy alakult volna, mint a tegnapi, imádtam volna az Erasmust.

Ha minden nap körülbelül tizenkét barát zuhant volna be dobozos Sangríákkal, YouTube-on felfedezésre váró nemzeti kedvencekkel, jól üvölthető nosztalgia-dalokkal (Faster, Harder, Scooter, Valami Amerika, Coco Jumbo), nem a banya lenne a ház lakástulajdonosai közül az, akitől a legjobban félek.

FLASH MOB – Vízipisztolyharc

Most kezdtem volna magyarázni a kedves professzornak, hogy miért L.A.S. Kft-nek neveztem el a fiktív tanácsadó céget, ahol junior konzultáns vagyok egy házidoga borítójának erejéig?

Most meséltem volna neki Ottlikról és az Iskola a határon-ról?

Vagy említettem volna meg gimnáziumi tablónkat a dugó farkassal és az enigmatikus-emblematikus Szent Ferenccel?

Most kezdtem volna magyarázni?

Boldogságosak a hosszú történetek.

Házi szipirtyónk legújabb eszköze a beszélgetés - "csak te meg én". Akár vonzó is lehetne, ha tudnánk bármit is mondani egymásnak. De mivel a mélyben fekvő mondanivalót ("Adj pénzt!" "Nem adok!") nem volna ildomos szavakba önteni, hát mellébeszélünk. El is határoztam, hogy ha mégse tudom elkerülni, hogy idejöjjön, meg fogom kínálni teával, és megkérdezem, barna cukrot, fehér cukrot vagy mézet kér bele, legyen már valami formája a dolognak.

Semmi nagyon nem történik. Tegnap hosszú órákon keresztül viaskodtam magammal azon, hogy felitassam és gyomromba importáljam-e a maradék fél pohár Milky Way-utánzatot a Mara által hagyott három szelet abszolút igénytelen zacskós kockakenyérrel. Végül kiálltam a próbát, elvégre egyszerű szénhidrát lett volna, fehérliszt, millió kalória meg ízfokozó. Ma reggel ezzel kezdtem. Ennyit az akaraterőmről.

A félrefordítások blogba sajnos nem küldhetem be, mert gyanítom, hogy fordítógépes, de annyira szeretem az ilyeneket, hogy nem bírom kihagyni. Németből követhették el.