Egészen friss az élmény. Délután (amikor végre bejutottam az egyetem lényegi helyiségeibe ahelyett, hogy mindenféle interjút kellett volna adnom, ehh) láttam a plakátot, miszerint ma koncert lesz a bölcsészkaron, gordonkára és... ööö... a másik hangszer nevét szégyenszemre csak spanyolul (tiorba), illetve franciául (théorbe) tudom, de olyan félgömb alakú teste van, mint egy mandolinnak, csak tizenkét húrja két aszimmetrikus nyakra erősítve, na, szóval gordonkára és ilyenre írt művek. Ingyér van, miért is ne, elmentem.

Ezt el kell mesélnem! Ha minden nap ilyesmik történnének velem, úgy érezném, van értelme, hogy élek, vagy annak, hogy itt vagyok.

Megyek órára, átlagos január közepi nap... az egyetem előcsarnokában egy csapat srác, köztük két volt szimulátoros csapattársam. Raul odaszól, hogy hé.

- Meg leszünk interjúvolva.
- Ne, viccelsz. Ugye, viccelsz?
- Nem.
- Mikor?
- Most. Ebben a pillanatban telefonált a nő.
- És kicsoda?
- Valami rádió.
- Helyi?
- Naná. És nem hiszem, hogy bárki is hallgatná.

Egyszer jártam egy sráccal (nem is kell mondjam: nem sokáig), aki folyton azt kérte, "mondjam meg a frankót", szeretem-e vagy sem, hogy állunk ezzel így szóval.

Szerintetek meg kellett volna? Három nap ismeretség után? Hát istenem, kedvellek, érdekel a folytatás, de ha ezt mondom, azzal úgy lelombozom, hogy inkább akkor mondanám: apukám, vége. Gáz vagy.

Nagyon naiv dolog ebben a sz@r világban gyermeki mosoly keretében örülni annak, hogy a boltos bácsi seperc alatt megmutatta, hogyan szereltem össze már háromszor a botmixeremet és hogyan nem tudtam negyedszer? (Bár ha jobban meggondoljuk, a legott gyorstesztként elkészített alma-körte-szőlő-ananász turmix okozta az igazi vigyorgást.)

Tegnap skizofrén voltam, de mára elmúltál. Csak most meg egyedül maradtam.

Nem olyan nagy duma, csordogál az élet, az Esgueva se fagyott be (Salinger örülne, ha látná benne a kacsákat, ugyanúgy sodródnak, kiállnak magukért meg hápognak, mint a legforróbb nyárban - jó, talán többször pancsolják szét a vizet, hogy hé vazzeg, te hideg vagy), én meg nem élhetek úgy, hogy folyton azt várom, hogy valaki ellője legalább a lábamat a startpisztollyal.

Átugrottam Keletre.

A boldogság bonyolult betű.

Hó-van-rajta sorozat.

Rájöttem, hogy a kis dolgoknak tulajdonítok túl nagy jelentőséget, a nagyokról pedig nem veszem észre, hogy annyira nagyok.

Hogy akikkel hétről hétre együtt bandázok és az összes mirigyük működését ismerem (legalábbis a szexért felelőseket), azok a barátaim, hogy aki az agyamra megy, az az életem szerelme, és hogy nincs értelme félni a döntéseimtől, hiszen a Nagybetűs Élet, amire annyira vigyázni kell, hát az EZ.