Beküldte Raya deBonel -
Ha minden estém úgy alakult volna, mint a tegnapi, imádtam volna az Erasmust.
Ha minden nap körülbelül tizenkét barát zuhant volna be dobozos Sangríákkal, YouTube-on felfedezésre váró nemzeti kedvencekkel, jól üvölthető nosztalgia-dalokkal (Faster, Harder, Scooter, Valami Amerika, Coco Jumbo), nem a banya lenne a ház lakástulajdonosai közül az, akitől a legjobban félek.
Ha minden Sotabancóba torkolló estén csak ennyire zavart volna a vadtumultus, és mindig lett volna kedves francia drusza, aki megkínál egy chupitóval, sokkal-sokkal több barátom lenne (leginkább talán a Facebookon).
Ha minden nap annyit ittam volna, hogy az alkohol elaltassa az ellenérzésemet a felszínes & megjátszott "imádjukegymástbulivan" fényképekkel szemben, jóval több album örökítene meg.
Ha minden éjjel úgy táncoltam volna sötét diszkókban (tudjátok, az a fajta hely, ahol belépéskor megbélyegzik az embert), ahogy tegnap, sose lenne gondom az alakommal.
Ha minden nap délben keltem volna enyhén fátyolos tudattal, melynek lebbent mélyén a hazaérkezés környékét jótékony, ám némiképp borzongató homály fedi, nem igazán jártam volna iskolába. Viszont lenne egy tanulócsoportom nekem is...
Szóval Alice-szal az utolsó este rájöttünk, hol rontottuk el és mit kellett volna csinálni. De tudjátok mit? Nem is elrontás. Jóleső érzés, hogy erre is képes vagyok.