Nofra a születési évét választotta. Én a jelent. Mert azt még lehet alakítani. És neked?

Eszem a szívét, ilyen.

Állatsimogatóba bejelentkezés ugyanott.

Én azt hittem (mert mindig azt szoktam hinni), hogy itt majd mindenki legalább annyira penge lesz, mint én. Hogy ne kelljen attól félnem, hogy megutálnak. Hogy irigykednek. Hogy kirekesztenek. Hogy bevonnak a szuperség buborékával. Hogy nem kell szégyellnem a képességeimet.

Legutóbb épp a Pannóniába tántorogtam, és úgy sikerült a rengeteg cuccommal beékelődnöm a trolin egy hátizsák alá, hogy komolyan hezitálni kezdtem, ugyan leszálljak-e eredeti tervemnek megfelelően, vagy várjak jobb időkre. A kérdést az a kedves, középkorú úr döntötte el, aki a szemközti ülésről a kezét nyújtotta és kisegített...

Kolosszális blogbejegyzés lesz ez, lesz szó életről, pénzről, szerelemről és melóról.

Azért bocsátom ezt előre, mert e tény ismerete nélkül talán más szituációt hámozna ki a kontextusból a kedves olvasó.

A hely müzliszagú. Gyanúsan ismerős az illat a Rudas fürdő nedvesgőz-kamrájából. Rosszakat sejtek. A terembe lépve mellbevág a forróság: két vízalapú porszívóból gomolyog a pára, a meleget Nimbusz márkájú hősugárzó ontja egyenest a bokámra.

Na jó, azért ne nézzen már úgy ki, mintha ebben a táborban csak annyi történt volna, hogy ettem egy jót. Miközben tavaly külön kategóriát csináltam a tábori bejegyzéseknek...