"Words are the mos powerful drug used by mankind" - mondotta Kipling. Le kell szoknom, elvonókúrára kell mennem, mert még megölnek.

"Words are the mos powerful drug used by mankind" - mondotta Kipling. Le kell szoknom, elvonókúrára kell mennem, mert még megölnek.

Már vasárnap óta tervezem ezt a bejegyzést, mert biztosat csak ma tudok mondani, igaz, hogy mostanra meg értelmét vesztette. Nembaj.

Szóval vettem egy edzőgatyát, 92% pamut, a többi elasztán, decathlonos, szürke, hosszú szárú, lapos derekú. Ezt mind fontos tudni róla, szóval ő egy igazán profi edzőnadrág. Rájöttem, hogy igenis rengeteget számít, ha van az ember lányának ilyenje, ha nincs kedvem pilatesezni vagy futni, elég csak felvenni.

Jó napom volt. Valahogy egyre jobban sikerül 100%-ig azt csinálni, amit éppen. Jó, tudom, hogy van, akinek csípőből megy, nekem kicsit mélyebbről kell dolgoznom. Öhm. Eszembe jutott még valami: egy francia nicknév. Qui%, azaz Kipurszant. Hehe.

Amit hat évnyi kötelező szentferencnapolás nem ért el nálam, megtette a rondamulti Fressnapf: örülök, hogy ma van az állatok világnapja, mert így kaptam 500 Ft vásárlási utalványt. Amúgy szállítódobozt és nyúlvécét vettem.

Jóanyámtól kaptam a hírt (http://inforadio.hu/hir/sport/hir-307025), pedig állítólag a híradóban is benne volt. Igazából nem esik jól erre gondolni. Életemben két embert gyűlöltem, (átmenetileg) ő volt az egyik. Májátültetésre várt, amikor meghalt. A másik deli(n)kvens még él, sőt. Csak épp cukorbeteg lett, és a legtöbb osztályát le kellett adnia (minket persze nem, hol lenne akkor az univerzum fekete humora). Szóval kénytelen vagyok azt gondolni, hogy ez a hír nekem most nem mindegy.

Első ízben jelentkezik a BCsD az újfészekből. Jó, hogy ma ilyen szép idő volt, különben még szomorúbb lettem volna. Szerencsére Jóanyám nem volt otthon, nem került sor könnyes búcsúra meg effélékre, de azért így is épp elég nehéz volt. Azon kevesek közé tartozom, akik huszonévesen nagyon szívesen laknak az anyjukkal, és ha nem hívná őket egy még sürgetőbb erő (azaz, hogy a pasival is jó lenne együtt élni), dehogy mozdulnának onnan. Egy fuvarral elhoztam mindenemet. Egy élet, belezsúfolva a Gyöngy rakterébe. Itt vagyok, hoztam magam.

Azért az felejthetetlen élmény, amikor öt csodálkozó kölyök mered az ember arcába, hogy jé, a felnőttnek is van füle.

A mi vívásunk előtt gyerekedzés van. Ebből kifolyólag tízéves kiscsajok viháncoltak az öltözőben, amikor megérkeztem. Az egyik elkezdett nyivogni, hogy lemerült a mobilja és adjon neki valaki gyorsan kölcsön. Láttam, hogy egyik se vevő rá (istenem, volt olyan, akinek le vannak tiltva a kimenő hívások! vannak még szülők, akik hisznek a korlátozó nevelésben!), és felajánlottam szerény Samsungomat.

Asszem, van egy átmeneti megoldásom a "szuperség buboréka" problémára. A Halállista című, némileg dilettánsan fordított japán anime-thriller egyik főszereplője, L képében. Ez egy velem korú (?), emós külsejű egyetemista srác, aki állandóan édességeket zabál, hogy működjön az agya, ja és közben porba alázza az FBI-t és a japán rendőrséget együttvéve. A végkövetkeztetés az, hogy akinek van valami a fejében, ami nincs mindenkinek, megengedheti magának, hogy más legyen, mint a többiek.

Akkora sikerélményem volt pénteken! Háziverseny volt, nem mintha annyira brillíroztam volna (ha Z.-vel kerülök össze, utána mindig béna kacsa vagyok), hanem mert az egyik kisgyermekes apuka emlékezett a nevemre a Minimaxról. Benne vagyok a tévében, és a jövő legígéretesebb célcsoportja hallja!