könyv

Kedves gyerekek, most mesét fogok mondani nektek. Volt egyszer egy kislány, aki egy nagy-nagy házban lakott, a ház sarkában egy kék falú szobában. Kék volt ott a fal, a szőnyeg, az íróasztal, ahol a kislány a leckéjét írta meg a Facebookot nézegette, és kékek voltak azok a hatalmas szekrények, amiben a kislány játékai meg a ruhái voltak. 

Egyszer csak bejött a kislány anyukája, és azt mondta:
- Kislányom, nem férnek a ruháid a szekrénybe! Pakoljuk ki a régieket és akkor be tudjuk akasztani az új, fehér alapon kék virágos ruhádat is!

A vonaton Az időutazó feleségét olvastam, és mélyen elgondolkoztam arról, hogy MINDEN embernek, aki számít, a teljes időnket oda kéne adni ahhoz, hogy egyszer ne bánjuk nagyon, hogy nem tettük meg. Ígérem, megpróbálom. Aztán este befejeztem, és érthetetlenül, mélységesen, nagyon-nagyon szomorú lettem tőle (kellő áthallások természetesen...). Aztán jött J, és elküldte ezt:

Mostanában olyan könyveket sikerül találnom, amik valahogy úgy működnek, ahogy Stephen King mondta: rábízhatod magad az íróra, nem hagy cserben, nem fog untatni, nem hagy kielégületlenül a végén. Mindkettőt megfilmesítették, és ez nem véletlen, ugyanis ha egy könyv címe ismerősen cseng, akkor letöltöm ööö megveszem ;), nem mintha láttam volna a filmet, de ez legalább azt jelenti, hogy valaki már látott benne fantáziát. 

Nekem veszélyes dolog könyveket a kezembe adni (továbbá filmekre elvinni és mondatokban beszélni hozzám), mert sose lehet tudni, melyik válik meghatározóvá. Beivódik, hangsúllyal, színnel-szaggal, saját atomtömeggel az agyamba, de nem vagyok tudatában egészen addig, amíg nem találkozom valamivel/valakivel, amiből/akiből ugyanaz az életérzés árad, és akkor rájövök, hogy ja, ezt kerestem. Kerouac regénye volt anno az első könyv, amit angolul olvastam el.