Beküldte Raya deBonel -
Kedves gyerekek, most mesét fogok mondani nektek. Volt egyszer egy kislány, aki egy nagy-nagy házban lakott, a ház sarkában egy kék falú szobában. Kék volt ott a fal, a szőnyeg, az íróasztal, ahol a kislány a leckéjét írta meg a Facebookot nézegette, és kékek voltak azok a hatalmas szekrények, amiben a kislány játékai meg a ruhái voltak.
Egyszer csak bejött a kislány anyukája, és azt mondta:
- Kislányom, nem férnek a ruháid a szekrénybe! Pakoljuk ki a régieket és akkor be tudjuk akasztani az új, fehér alapon kék virágos ruhádat is!
Szeretném azt mondani, hogy a kislány arca felragyogott, felpattant és már nyitotta is a szekrényajtót, de nem így történt. A kislány először is időt kért, amíg befejez egy videocsevegést a Föld másik felén, messze-messze élő barátjával, aztán szépen kijelentkezett, becsukta a laptopját, és nagy sóhajtva feltápászkodott.
Az anyukája behozta a létrát és elkezdte leadogatni a kislánynak a táskákat, szatyrokat, amiben a régi dolgok voltak. Hogy ott mi mindent találtak! Ott voltak még az anyukája játékai is, amik a kislánynak annyira tetszettek, hogy még régen elkérte őket. Ezeket most sem volt szívük kidobni. Aztán előjöttek szörnyűséges, rózsaszín plüssmackók, amiket a kislány az óvodában kapott kifacsarodott ízlésű szerelmeitől. Ezeket azoknak a szegény sorsú gyerekeknek ajánlották fel, akiknek nincs esztétikai érzékük, ezért aztán nem is fognak a Képzőművészeti Főiskolára járni, vagy ha mégis, akkor kortárs művészek lesznek belőlük, és a múzeumban majd rá kell írni az installációikra, hogy miből készültek, nehogy azt higgye valaki, hogy kiborult a szemetes.
De a legérdekesebb dolog, amit a kislány a régi holmik között talált, egy könyv volt, amit ő még sosem olvasott, pedig sokkal régebbi volt, mint ahogy ő megszületett. Gergely Márta Sanyi című ifjúsági regénye volt, ami 1976-ban, az úttörőmozgalom 30. évfordulójára jelent meg. Ez annyira régen volt, hogy akkor még a kislány anyukája is a Műegyetemre járt, igaz, hogy már dolgozni, és abban az évben vette a kis Fiatját, amibe akkortájt nem lehetett alkatrészt kapni. Ez ugyanis még a szocializmusban történt. Nem volt rossz dolog a szocializmus, már csak azért sem, mert ha a kis Fiatot, amit anyuka egyébként Öcsinek hívott, nem kellett volna állandóan szerelni, akkor a kislány apukájának talán sose akad meg a szeme a kislány anyukáján, és akkor ez a mese létre se jöhetett volna.
Így viszont létrejött. A kislány belelapozott a Sanyi című könyvbe. Mindjárt az első oldalon kiderült, hogy Sanyi hány centi magas, hányas lába van, és melyik osztálytársának milyen formájú az arca. A továbbiakban a belső monológokból volt nagyon sok, amikor is a szocialista kisfiú elgondolkodik rajta, hogy ki is lenne a legjobb őrsvezető-helyettes, meg hogy miből van az osztálytársáéknak Skoda Feliciája, amikor egy lerobbant lakásban laknak.
A szívdöglesztő ebben a könyvben az, hogy a karakterek ma is simán megvannak. Az "osztályismétlő", aki azon spekulál, hogy az építkezésen otthagyott csöveket munkásruhába öltözve el lehetne tolni a MÉH-be, majd amikor valaki (mint később, körömlerágós feszültségek után kiderül, az építővállalat emberei) meg is teszi, rohan az őrszobára feljelentést tenni, nem mellesleg ezért a teljes Olimpia őrs dicséretet kap. A "Mária néni", aki bár magas és szép, még sincs férje, és aki kirángatja a gyerekeket a Mezőgazdasági Kiállításon a vendéglőből, mert ahelyett, hogy az ötszáz kilós disznót meg a meteorológiai állomást tekintenék meg, pörköltet és kolbászos rántottát esznek. Sanyi ellenszegül, és megeszi mind a négy tányérnyit, mert ő fizette ki. Ugyanez a tanárnő később meg akarja buktatni Sanyit magyarból, és elveszi tőle a Rokonokat, mert az még nem neki való.
Találomra választott idézet: "Mert vasárnap reggel mindig nagytakarítást rendez. Egész héten csak nagyjából takarít a család, Sanyi porszívóz, Zsuzsi törülget, még így is marad anyának elég. Csak a mosás és vasalás mennyi egy ekkora családban! [4 fő - a szerk.] És ha van is mosógép, az talán maga végzi a munkát? Még szerencse, hogy anya hivatalba jár, gépírónő egy Váci úti üzemben. Ott piheni ki az otthoni munkát és idegességet."
A kislány egész délután jóformán le se bírta tenni ezt az érdekes könyvet. Olvasta, olvasta, és jókat kacarászott rajta. Kicsit sajnálta, hogy ő már nem lehetett úttörő, a cserkészek pedig, akiket a templomból ismert (hiszen az alkotmány biztosítja a vallásszabadságot, megírták a könyvben is), mind f@szok voltak. Ugyanis az úttörőknek őrsnaplót is kellett vezetni, amibe mindig beleírták, hogy állnak a papírgyűjtési versenyben, és hova mennek expedícióra. Sanyi apjának kicsit nehéz volt bevinni őket a Motorgyárba, mert ő csak brigádvezető, ráadásul az nem is szocialista brigád.
A kislány viszont talált olyasmiket, amik legalább olyan szórakoztatóak, mint az őrsnapló lehetett volna húsz évvel később, amikor már férjhez ment, és a saját háztartásában takarít nagyjából a család: a régi leckefüzeteket, amikben benne van, hogy mikor mi volt a házi feladat, mit jegyzetelt az órán, milyen vicces dolgokat mondtak a tanárok vagy az osztálytársak felelés közben, meg a versek és rajzok, amiket a kislány a benne feszülő, az iskola szempontjából felesleges agykapacitás lekötésére készített óra közben.
Sanyi olyannyira megtetszett a kislánynak, hogy róla is álmodott, és elhatározta, hogy a naplójában is írni fog róla, sőt, talán egy-egy idézetet is kimásol majd, ahogy halad előre a könyvben.