Sokszor ért már az a vád, hogy nem tisztelem az időseket, a tanárokat, meg úgy általában. Nálam minden kritika betalál: még akkor is elgondolkozom rajta, ha olyan embertől jön, aki abszolút nem ismer, és olyan különösebben nem is izgat.  

Volt olyan, hogy meg is fogalmaztam: az a két ember, akinek előttem tekintélye van, Ernő bá, a vívóedzőm, meg Indián, a vízitelep vezetője. Előbbivel aztán végzetesen összevesztem, utóbbit évek óta nem sikerül meggyőzni, hogy a nevemet ne K-val kezdje leírni, úgyhogy ez az elmélet ugrott.

Szomorú, hogy ennek az országnak húsz évig se volt meg a nemzeti ünnepe.

Engem még kivitt a nagypapám a Kossuth térre papírzászlót lobogtatni, amikor kicsi voltam. Vagy október 23. volt? Igen, inkább az, mert lyukas volt a zászló. De tegnap szerintem csak az vitte ki a kölykét az utcára, aki meg akarta győzni, hogy járjon már rendesen a kungfuedzésekre.

Mostanában többféle tálalásban kerül elém a téma, sokat gondolkozom rajta.

Gyanús ez nekem: ha írok valamit, legalább harminc fővel kevesebben nézik meg, mint ha nem. Tisztára mintha egy tanár csak húzogatná a krétát a tábla fölött.

Megint izomlázam lett a vívástól, és megint nem nyertem. De fogjuk fel a dolgot úgy, hogy tanulni járok oda, nem megverni mindenkit. Abból a szempontból pedig abszolút sikertörténet. Megtanultam például balkezesként vívni jobbkezesek ellen, hát erre nem egy balkezes kerül velem szembe? Csak tudnám, mi az ördög öreganyját csinálnak egymással a jobbkezesek!

Annyi üres lap/nap után végre lejegyzésre méltó hírekkel szolgálhatok. Tegnap találkoztam a Sport Szelet rasztájaként elhíresült...hmm... a nevével gondban leszek, mert bemutatkozáskor Paulo volt, de a fia, akit ugyanúgy hívnak, mint őt, Palusho névre hallgat, viszont emlegetett Bipali-t is... Na mindegy, hát tudjátok, kiről van szó.

A napok során lenyugodtam, az "elhagyom a várost"-túra egy Hiace-es kalózutazás keretében fog kiteljesedni (kik váltsák valóra az ember bolondériáit, ha nem a gyerekkori barátnők...), és most kicsit szégyellem magam.

"nem enged el anyukám"

"nincs ösztöndíjam"

"szakmai gyakorlatom van"

"nem hagyhatom ott a munkám"

"pasim van"

"kutyám van"

"gyerekem van"

"klimaxom van"

"öreg vagyok én már ehhez"

Kifogás sok van, életünk meg csak egy (hat).

Már értem, miért az "újdonság" volt az első szó, ami a "news"-ra beugrott nekem mint az Inishmore-i paraszt szavajárása! Mert a Teveclub szemérmes eufemizmussal rendszeresen ezt a szót használja a "reklám" helyett!

Aztán megkérdeztem Nofrát, és egyből azt mondta, hogy újság. Kincset érő pár vagyunk: én adom az angolt, ő meg a magyart. Máshogy nem is tudnánk.

Most jövök csak rá, hogy mindig is imádtam utazni. Sőt, mindig megragadtam a lehetőséget a legkisebb helyváltoztatásra is: vigyük csak haza a város túlsó felén lakó barátunkat, menjünk ki két napra Szlovénia legtávolabbi csücskébe síelni, repüljünk 24 óra alatt Berlinbe és vissza. Amióta erasmusos voltam, tudom viszont, hogy kint élni (akárhol is legyen a kint) nem akarok. Viszont most elkezdett mocorogni bennem valami pezsgésféle. Talán megint a félelem: ha nem jön be a fordítás és nincs más ötletem, hogy mit kezdjek magammal, akkor jobb, ha ezzel évekkel később szembesülök?

Mozogsz hetente ötször legalább 30 percet?

Nem.

Egy hétig, amikor elhatározom...

Azt hiszem, ezt nevezik egyoldalú skálázásnak.

Ordítós bajtársam ötéves lányához hasonlított, amikor egy vesztett (ráadásul 4-4-től 9-9 ig együttes tusok után 10-9-re vesztett, és ráadásul olyan ellenfél ellen vesztett, akiről pontosan tudom, hogyan lehet /kéne/ megverni) asszó után mosolyogva vettem le a sisakomat. A mozgás okozta endorfin, mondom, meg amúgy is imádni fogom nézegetni a horzsolást bokám hátsó felén, a kék foltokat a bal lapockámon, meg a bordáim közé fúródott penge szivárványszínű nyomait... múlt héten kétszer is köldökön szúrtak. El tudjátok képzelni...