Beküldte Raya deBonel -
Most jövök csak rá, hogy mindig is imádtam utazni. Sőt, mindig megragadtam a lehetőséget a legkisebb helyváltoztatásra is: vigyük csak haza a város túlsó felén lakó barátunkat, menjünk ki két napra Szlovénia legtávolabbi csücskébe síelni, repüljünk 24 óra alatt Berlinbe és vissza. Amióta erasmusos voltam, tudom viszont, hogy kint élni (akárhol is legyen a kint) nem akarok. Viszont most elkezdett mocorogni bennem valami pezsgésféle. Talán megint a félelem: ha nem jön be a fordítás és nincs más ötletem, hogy mit kezdjek magammal, akkor jobb, ha ezzel évekkel később szembesülök?
Utoljára kicsivel több, mint három éve lett volna lehetőségem elszökni. Akkor nem tehettem: éppen elkezdtem a főiskolát, és aki hívott (vagy talán csak eltűrt volna), maga is óvatos duhaj volt: előbb elvégezte az egyetemet, csak utána indult neki. Ki tudja, ha mégis mentem volna, ma épp Indiában tolnám a ganját. De lassan lediplomázok.
Most azon gondolkozom megint, hogy menni kéne. Hátizsákkal, stoppal, valahova mélyre elásva a mobilt és a bankkártyát (mert hülye azért nem vagyok alapon, meg hogy legyen mit ellopjanak tőlem), magam mögött hagyva ezt a biztonságos, jól eltervezett, unalmas életet. Persze aztán visszatérnék, és volna mit mesélnem, lekiabálva a családfáról egészen az unokákig. A mama tökös csajszi volt.
Drukkolok a világégésnek, nem szép dolog, de nem is hiszem, hogy számítana, hát ne haragudjatok érte. Akkor aztán nem volna létjogosultsága őrizni egy akkora tulajdont, mint egy ház (szó szerint), egyszerűbb volna fogni azt, ami tényleg értékes, nem is, azt, ami nélkülözhetetlen - mert ki fogja becsomagolni nekem a békavartyogást meg a műanyag ablakok mögötti vihar alatti csendet - és elindulni, amerre azt sejtem, hogy barátok várnak.
Nem is barátok - vezetők. Akik tudják, hol lehet olcsón lakni, mit érdemes csinálni, és akik elég őrültek ahhoz, hogy feldobjanak egy ötletet, amit aztán teljes mellszélességgel továbbvihetek. Hiába áltatom (néha) magam, nem vagyok egy vezéregyéniség. Kell mellém valaki, aki a városi dzsungelt is megtölti egzotikus illatokkal (akár csak úgy, hogy tüsszent és aztán közli, hogy az a sok szállongó orchideapor...). Nekem ennyi elég.
Ez az egész egy egyszemélyes kaland, azon túl, hogy milyen volt a kukoricásban menekülni az establishment aktuális képviselője elől, nem tudnám elmesélni senkinek az utat. De egyedül nem lehet - vagyis, én nem tudom elkezdeni, sem végigcsinálni. Ha most csak úgy eldobom a gyeplőt, ugyanitt maradok, ahol most vagyok.
Lehet jelentkezni.