A félelem a kis halál? Egy frászt.

A halál számomra nem félelmetes. Úgy képzelem el, mint egy bazi nagy aha-élményt, öt perc alatt kék-zöld lesz a homlokom, mert hirtelen minden összeáll a hülye kis életemből, és persze örülni fogok neki, hogy sikerült összerakni a puzzle-t. Illetve hát sikerült-e? 

A reptéren elköszönni mindig befejezetlen mutatvány. Mindig lehetne még valamit mondani a Skype-on, csak a legtöbb emberhez vagy nem kötődöm annyira, vagy beszélünk olyan gyakran, hogy ez ne zavarjon. És bármilyen hosszúra is nyúlik a búcsú, még most se hiszem el, hogy annál jobban fáj. 

A két élményben az a közös, hogy van benne búcsú valamitől, és ezt ott és akkor véglegesnek éljük meg. Számomra az rémisztő, hogy hiába "jut eszembe" valami egy másodperccel azután, hogy eltűntem a duty free polcai között, már nem tudom elmondani, és a sokadik visszanézés után mégis megunja a másik is és elmegy. Bele se akarok gondolni, hogy lehet ez a halállal. A visszafordíthatatlanság, az félelmetes. Vagy úgy is mondhatnám: nekem Budapestről eljönni mindig egy kis halál. 

Szegény Jóanyámmal szemben se tisztességes, hogy minden egyes alkalommal neki kell ezt végignéznie és persze a másik oldalról megélnie. Az volt a jó, amikor a Vész lökött ki, és ész nélkül rohantam, hogy épp elérjem a gépet, de ehhez megfelelő partner kell - akivel el lehet indulni k-va későn, és akiben mégis bízom, hogy valahogy eljuttat időben, és akinek van olyan kötélidegzete, hogy nem árulja el, hogy ő is fél. Hiszen az a kis halál.