Tegnap egy bulin találkoztam egy házaspárral. Ez még nem is volna szokatlan, de azon már igencsak meglepődtem, hogy az asszonykáról kiderült: alig két hónappal idősebb nálam. Ráadásul már másfél éve házasok. Tizenkilenc évesen persze ugyanúgy baromi okosnak képzeltem magam, mint most, de még a mostanihoz viszonyítva sem volt segédfogalmam sem a világról. Legalábbis az biztos, hogy nem tudtam volna felelősen egy ekkorát dönteni.

Vajon átlagosan hány törvényt módosítanak hetente? Fogalmam sincs.

És hány olyan törvénymódosítás van, amit senki nem vesz észre, csak mondjuk a Magyar Közlöny szerkesztősége?

Teszem azt, ha módosítják a különös kegyetlenséggel és mormota formájú homokozóformával elkövetett emberölés büntetési tételét, és történetesen egy ilyen eset sem történik abban a 135 évben, amely után valamelyik honatyának eszébe jut, hogy ez a törvény voltaképpen felesleges, és síkra száll annak eltörlésért? Akkor senki, soha nem fog tudni róla, hogy a törvényhozás ezzel is foglalkozott.

A Rádió 1-en a kívánságműsorban is ugyanazok a számok mennek, mint egyébként. Néha elgondolkozom azon, vajon a kérők tudják-e, miről szól a szám, amit mondjuk a kedvesüknek küldenek. Néhány jellemző cím: Too late to apologize (Késő bocsánatot kérni), Love is gone (Elmúlt a szerelem), Hate that I love you so (Utálom, hogy ennyire szeretlek).

Biztos, hogy túl sokat vagyok a konditeremben. A pultos csaj már tőlem kérdezi, hogy amikor legutóbb edzett, csinált-e tricepszet.

Belegondoltatok már, mekkora felelősség nevet adni valaminek? Pláne még, ha az a valami egy valaki.

(Általában elnevezem a fontosabb tárgyaimat: a laptopom Erin, a régi telefonom Rory névre hallgat. A mostanit, nem túl fantáziadús módon, Miókának neveztek el. A kocsim Lila Gyöngy, amikor vívtam, a tőrömet Salamonnak hívták. Tavaly vettünk egy barackfa-csemetét, és Jóanyámmal napokig kerülgettük a névadás forró kásáját, amikor pedig végre szóba mertük hozni, kiderült, hogy mindkettőnk szerint Annának kéne elnevezni.)

Most először fogadtunk Nofrával, de mindjárt jó magas tétekbe: ha ő veszít, karaokéznia kell a Morrison'sban, ha én, sült szalonnát kell ennem. A lecsöpögtetettzsíros kenyérrel együtt.

Az a vicc, hogy egymás büntetését vígan vállalnánk, de aki nem ismer minket, az nem is sejtheti, mekkora motivációt jelent ez így.

Meglátjuk, melyik ősi ösztön győzedelmeskedik: a szégyellősség, illetve a közönség ama jogának tiszteletben tartása, hogy legalább hallóidegeit kellemesen ingerlő zajokkal rontsa saját hallását; avagy a wellness-fitness.

Vannak olyan padlóburkolatok, amelyeken nem csak úgy megül a por, hanem beléjük ivódik. Takarításkor aztán fokozatosan kibocsátják. Söprés és felmosás hatására aktiválódnak a porraktárak, megnyílnak a pormacskák ketrecének ajtajai, és a padló kilöki magából, na nem az egészet: egy kis adagot. Hogy pont lehessen kezdeni elölről. Végtelen ciklus.

Hát ezen besz@rtam.

Az előzőhöz kapcsolódóan, angolul tudóknak:

http://kevan.org/johari?name=BabelPisces

Klikkeld be, milyen jó vagyok!

http://kevan.org/nohari?name=BabelPisces

Klikkeld be, milyen rossz vagyok!

Mindenesetre: kíváncsin vagyok.

Jó ember-e vagyok?

Szerintem normális elme erre a kérdésre azt válaszolja: persze, mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Kevesen vannak, akik vállalják, hogy gazemberek, a lelke mélyén talán a legelvetemültebb sorozatgyilkos is azt gondolja, hogy szándékai nemesek, és hosszú távon az emberiség javát szolgálják.