A nap, amikor kimondtam a Parlamentben, hogy rákfene

Lehet valami (a költségcsökkentésen túl) abban, hogy régebben 100, mostanában 250 munkanap után "tapasztalt" tolmácsnak számít az ember, illetve attól függ, honnan nézzük, előtte számít kezdőnek. 100 nap után határozottan úgy éreztem, hogy hirtelen megtanultam franciául, továbbá előfordult, hogy egy váratlanul beficcenő, sehogy sem odaillő rövidítésről, mondjuk hogy OPC, beugrott, hogy három hónapja előkerült egy ülésen, és magyarul úgy mondjuk, hogy BMT (kitalált, de életszerű példa). Nemrég volt a 250. nap (persze ügyelésekkel, sztrájkokkal, bírósági készülési napokkal együtt), és most meg mintha jobban tudnék a produkciós szakaszra* koncentrálni, néha egészen úgy hangzom, mintha spontán beszélnék, és olyan szavak jönnek a számra, mint hogy rákfene.

És azért azt ismerjük be, hogy amikor idekerültem, azért kapkodtam a fejemet jobbra-balra, mert a tolmácsvizsga tényleg csak a jogosítvány, vezetni attól még nem tud az ember. Viszont ha nem engedik dolgozni, akkor soha nem is fog megtanulni, tehát a Zunijó kénytelen volt nagy levegőt véve elviselni, amit összegarázdálkodtam az elmúlt két évben. Egy achievement maradt még unlocked: a B, vagyis a retúr. Ez egyesek szerint nehezebb (mert mégiscsak olyanokat kell visszakézből pattogtatni idegen nyelven, hogy díszpinty, Dunakanyar, szemkilövető, trafikmutyi, az olyan esetleges közigazgatási finomságokról nem is beszélve, mint közterületfelügyelő vagy okmányiroda), mások szerint könnyebb, mert legalább tökéletesen érti az ember az eredetit. A felelősség mindenesetre akkora, hogy adott esetben az egész parlamenti plenárist magyar vezeti, netán a siket Kósa Ádám jeltolmácson keresztül mutatja be élete első jelentését, vagy éppen az újonnan beiktatott köztársasági elnök tárgyal mondjuk Barrosóval. Tehát nem arról van szó, hogy elpöszögünk valami tanácsi munkacsoportban, ahol a küldött úgyis az angolt hallgatja, hanem mi vagyunk az angol, és mindenki azt hallgatja, és belőlünk dolgozik az összes bumburnyák nyelv, és esetenként még a nagyobbak is, tehát elcseszés esetén mindenki átveszi a hibát. Na ez az, amire két éve még baromira nem voltam felkészülve.

Most, hogy gésás hasonlattal élve megfordítottam a galléromat, talán már úgy nézhet ki, hogy igen. Van már némi közelítő segédfogalmam, hogy mik a valóság érzékelhető keretei egy ülésen, és mondjuk felérem ésszel, hogy egy retúros napra nem esünk be félig aznaposan, miután ahelyett, hogy az exporthitel-szakkifejezéseket jegyzeteltük volna, negyed 5-ig róttuk Brüsszel utcáit hat darab frissen megismert fajsúlyos zenésszel. Khm. Na. Szóval mostanra kicsit talán felfogtam, hogy mi ez az egész. És még mindig akartam. Nem éreztette ugyan velem senki, de retúr nélkül úgy éreztem magam, mintha nem lenne törzskönyvem. 

Ráadásul az egyetemen még volt. Mondjuk azt fedje jótékony homály, hogy a szinkronszöveg angol fordítását előző nap véletlenül megtaláltam a neten és a vizsgán csak arra kellett vigyáznom, nehogy elébe szaladjak a beszélőnek, de akkor is, a diplomámban bizony benne volt az angol B. A szabadúszóvizsgán már a konszeken elhasaltam, akkor arra fogtam, hogy hiába volt nagyon aranyos és lassú a beszélő, azért mégis a hetedik vizsgarésznél** tartottunk, a kiejtésem meg olyan bikkfa volt még, hogy szálka ment a mikrofonba. Na de tavaly elmentem Londonba akcentust borotválni, ez az érv tehát megsemmisült. Nyáron akartam egy Edinburgh-London turnét, ami egy nagyon jól összerakott kis képzés lett volna, meg végre rászántam volna magam egy musicalre, de az egész nem valósult meg, mert 3 nappal kevesebbet dolgoztam a Parlamentnek, mint kellett volna. Ezek után még mindig akartam ezt a B-t, és ekkor adták be végre a vizsgakérelmemet. Február óta vártam az időpontra. Közben meg persze jött a leonbergi, és miatta elkezdtem németül tanulni, amit korábban Hófehérke, a főnök tanácsa ellenére sem voltam hajlandó. A B emiatt parkolópályán volt 3 héttel ezelőttig, amikor közölték, hogy kitűzték a vizsgát november 25-re. Ja, mindez nem megegyezés kérdése, ha nincs szerződésed, nem kapsz, ha van, mondd le.***

Én meg már nem tudtam, mire számítsak, pletykák keringtek a vizsgabizottság aktuális hangulatáról, arról meg végképp elképzelésem se volt, hogy mi az elvárt szint, mert amióta a magyar kabin az eszét tudja, angol B-t senki nem kapott. Úgy mentem oda, hogy esélytelen vagyok, ha mégis megkapom, én leszek a világ nyolcadik csodája. Ehhez képest a vizsgabizottság anyanyelvi fele három éltes brit úriemberből állt, egyikükön piros alapon fehér bárányos nyakkendő. Na jó, az egyik fekete volt. Szöszke ezt biztos ómennek tekintette volna, én csak a hagyományos, szelíd, konzervatív szigetországi bolondéria megnyilvánulásának****. Felkészültségemre jellemző, hogy papír se volt nálam, tudniillik arról engem senki nem tájékoztatott, hogy konszek is lesz-e. Hát lett, méghozzá az EU többnyelvűségi politikájáról, ami annyira közhelyes téma, hogy akinek még ilyet vizsgán nem osztottak, az nem is igazi tolmács.

Megvolt, kimentem, aztán lélekben felkészültem, hogy a kabinba már nem is kell bemennem. Ráfáztam, kellett. A szinkronszöveg a Duna-stratégiáról szólt, és állítólag nehéz volt, de én ebből annyit érzékeltem, hogy a vízgyűjtő-területet nem tudom angolul, és tele van az egész beszéd nyomorult felsorolásokkal, amikből képtelenség értelmes mondatot építeni. A végén aztán kiderült, hogy a kőkerítés egy teljesen logikátlan entitás, a Danube bend az semmit nem mond az angoloknak, és a Majnát elegánsan kihagytam, mivel annak sincs fogalmam az angol megfelelőjéről. Az Ipollyal sajnos nem tudtam mit kezdeni. De amúgy - nem röhög - flow volt az egész, tényleg megszűnt minden, szörföltem a beszéden a képernyőre fixálva (videóról ment). 

Kimentem másodszor is. Tök nyugodt voltam, azt adtam, amit tudok, ha ez nekik nem elég, azt meg tudom érteni, de hát úgyis temetni jöttem én itt magamat, nem dicsér(tet)ni. Ehhez képest amint visszahívtak, bárányos nyakkendős már emelte is a hüvelykujját. Na nem, ez nem jelentheti azt, hogy átmentem! Ismétlődött a szabadúszóvizsgám, mindjárt megkérdeznek a schengeni övezet hogylétéről is... Ehelyett a következő párbeszéd játszódott le:

- Gratulálunk, sikeres a vizsgája!
- Téééényleg?... Hát ez meglepő.

Utána kaptam még visszajelzést, de az angolok, akármit is gondoltak magukban arról, hogy esetleg az én makogásomból kell majd dolgozniuk, csak kedves dolgokat mondtak. Lehet, hogy ez ilyen kulturális sajátosság: ha már egyszer átengedtek, akkor nem dorongolnak le.

Ezután azzal telt a napom, hogy próbáltam felfogni, mi történt. Mivel reggel sikeresen kabát nélkül indultam el, kénytelen voltam beugrani a plázába és venni egy farmert, egy szőrős kapucnis mellényt meg egy szűk, fekete szoknyát, fagyiztam, ettem a Happy Fishben tortillában salátát, mégse lett jobb kedvem. Bementem dolgozni, hallgattam a kolléga kifogástalan francia retúrját, na, attól se. Este elmentem két hetes absztinencia után végre inni egy sört a couchsurfinges találkozóra, ahol ugyan sikerült emberszerű kapcsolatokat létesíteni, de egyébként még mindig csak tengek-lengek.

Azt hiszem, megfejtettem: arról van szó, hogy megint kaptam egy jogosítványt. Persze ilyenkor az ember megünnepli, örül neki, nézegeti rajta a fényképet, aztán kimegy és elkezd gyakorolni. És én most azt várom!

*A tolmácsolásnak elméletileg három része van: megértés, átalakítás és beszéd. Ebből az következik, hogy a meló kétharmadáról az ügyfélnek fogalma sincs, viszont hihetetlen izgalmas struktúrák bírnak tőle felépülni az ember fejében. Persze a produkció közbeni brillírozás azért nem marad büntetlenül a megértésre nézve, de még 500 nap, és majd menni fog az is.
**Azóta ezt is megreformálták, maximum két nyelvből vizsgáztatnak mindenkit, az pont négy adag idegtépő várakozás a kis szürke szobában.
***Persze nem hülyék, bizottsági hétre szervezték, amikor hétfő délelőtt már mindenki ott van, de semmilyen ülés nincs, de mondjuk ciki lett volna, ha pont akkor akartam volna visszaesni valahonnan.
****Mint például a bizottsági tolmácsszolgálat egyik fő potentátjának irodájában a Hülye Járások Minisztériuma plakátot is.