Tate nélkül :)

Kezdenek véglegesen összefolyni a napok és a magánhangzók, de már minden szótagban rejtőzik egy-egy időzített bomba, amire csak a kimondás pillanatában ébredek rá. Esetleg több is rejtőzik, mint például a ma először megkapargatott diftongusokban. Az egyszerűen tűnő "borrow" szóban például 3, azaz három olyan hang van, amit ma tanultam meg rendesen kimondani, és ezek között olyan sebességgel kéne váltani, hogy a hallgatóság ne tartson retardáltnak. Ma már a tegnap elővett "mouth yoga" nevezetű gyakorlatokat is csináltam, jobb híján a Starbuck'sban, még mindig kevesebben voltak ott, mint a hostelben. Az a kevés egy kicsit furcsán nézett, amikor szájon át kidugtam a nyelvemet oldalra, majd rágni kezdtem, de inkognitóban voltam, szóval nem volt gond. 

Déltől pedig kivételesen egyedül mászkáltam. Nem hiszem, hogy mást is rá tudtam volna venni, hogy velem jöjjön a Tate Modernbe. Ez egy régi erőmű helyén, részben konkrétan az olajtartályokban kialakított kortárs múzeum, a szó legrosszabb értelmében. 

Ez a kép a művész "You know what? F.ck you all" pillanatát képezi le, ugyanis teljesen normális, koponyára mutogató doktorportrénak indult, csak amikor nem sikerül eladni, inkább csinált belőle egy szürrealista alkotást, adott hozzá pár fallikus szimbólumot, és már kész is a cyber-doki.

Ez az a család, amire én mindig vágytam volna: a családtagok között szinte akadályt képezően halmozódik a klasszikus műveltség. Ahogy elnézem, erről már az én gyerekem is lecsúszott, de például Salman Rushdie-n és Douglas Adamsen fog felnőni, úgyhogy annyira rossz azért nem lesz neki.

Szkülla, persze.

Erre pedig tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy artist's sh!t, még a padlón is az hever. Valami villám akart lenni szegény, de van ott a vasalódeszkától az iránytűig minden, és annak ellenére, hogy kilóg a képből, nem tudott meggyőzni róla, hogy műalkotás.

Ez viszont nagyon tetszett, azt hiszem, mondhatjuk, hogy beleolvad a környezetébe. És olyan alacsony, hogy a bicikliseknek már muszáj átmenniük rajta, mert alatta nem férnek igazán el.

A terelésnek amúgy is érdekes módozatai uralkodnak errefelé, nézzétek csak:

A Southwark katedrális falához odanövesztett valaki egy ilyet. Odabent nem lehetett fotózni, első ránézésre nem is túl látványos a templom, csak körbejárkálva tűnnek fel borzasztó aranyos részletek, például az üvegablakokon elmesélt Shakespeare-darabok vagy Viktória királynő jubileuma. Volt egy kis oldalkápolna is, ahol ritkán gyakorolt szokásomhoz híven rám jött az imádkozhatnék és gyertyátgyújthatnék, és próbáltam diszkréten megoldani, de amikor bedobtam az ötvenpennyst a perselybe, alul baromi hangosan kiperdült egy ötpennys. Felszedtem, bedobtam, kiesett egy húszpennys. Elérthettem volna az üzenetet, de templomból lopni mégis csak ciki, szóval inkább metaforának fogom elkönyvelni: a kicsiből egyre több lesz, a nagyból pedig valami egészen váratlan. Idevágó idézet (zanzásítva a Facebookról): "Vannak, akik istenekhez imádkoznak, mások angyalokat hívnak, megint mások az Univerzummal próbálnak összebarátkozni. Vannak olyanok, akik próbálják megváltoztatni a világot. És vannak, akik megértik, hogy az angyalok bennük lakoznak, az istenek őbelőlük beszélnek, az Univerzum pedig általuk létezik. Ők azok, akik elérik a céljaikat."

Paradicsomkorong.

Dekoráció a Fortnum&Masonben. Béna kifogásként annyit tudnék mondani, hogy tényleg akartam uzsonnázni, de aztán megláttam ezeket:

Nem annyira az aranyszemcsés nyalóka vagy a porított gyöngy készített ki, mint a skorpiós és hangyás nyalóka meg a thai zöld curry-s tücsök...

A valódi indok ehhez valami nagyon közeli. A Piccadilly Roadon ülök egy 9-ig nyitva tartó Starbuck'sban, mert ott nagyobb teát adnak, és nem kell hozzá annyi szénhidrátot venni.

Azért nem kell félteni, nem halok éhen, az ebédem például egy gombakrémleves volt, egy halloumi sajtos melegszendvics társaságában. Kár, hogy nem bírok annyit enni, amennyi jó kaja itt van, például mindenképp szeretném a nemzet kedvenc ételét, a tikka maszalát, meg a második kedvencet, a fish&chipset is megkóstolni. De most az egyszer a Brüsszelben lakás jó oldalát nézem: közel van, át lehet ugrani bármikor, például amikor megint lesz felesleges pénzem vásárolni.