Beküldte Raya deBonel -
Asszem, nyugodtan elmondhatom, hogy ez a hétvége katasztrofális volt. Tudniillik a szőke nő ha kap két vasgolyót, az egyiket elrontja, a másikat elveszti. Na, én körülbelül mindent feldöntöttem, leejtettem és elfelejtettem, amit csak lehetett.
Forró paradicsomszószt csöpögtettem a Vész nagyjából egyetlen sebezhető pontjára (lehet találgatni, hogy melyik az, de senki ne gondoljon pajzánságra). Felrúgtam másfél liter limonádét, az öröm az ürömben csak az volt, hogy magamnak csináltam, vagyis legalább cukor nem volt benne. Álló helyzetben felborultam biciklivel. Ráadásul szombat reggel olyan katonás szapora jött rám, hogy minden magamhoz vett anyag (lett légyen szilárd vagy folyékony) elfogyasztása után pontosan egy órával nem ismertem se Istent, se embert, csak azt a kettőt, a nadrágosat meg a szoknyásat, akik mellett egy tolókocsis is szokott álldogálni. Svájcban szerencsére nem olyan ritka madár a pénzbedobós utcai változat, mint nálunk, és hál'istennek eurót is elfogadnak (ugyanolyan árban, mint a frankot, de ez esetben kit érdekel??). Az a csoda, hogy az állatkertben a megzuhanyoztatott elefánt nem engem spriccelt le, viszont én jegyeztem meg, hogy az előző elefánt mit felejtett a fürdővízben, mire a Vész, összefröcskölt nadrágja fölötti szentségelés közepette, talált módot, hogy kis híján egy bokorban végezzem. A vacsorához csinált zöldbors mártás első adagját a renyhe főzőlapon felejtettem átlátszatlan fedővel letakarva. Míg a második adag megfőtt, a steak kopogósra sült. A Vész vizuális beöntést adott saját magának kölyökpezsgővel. A kollégium konyhájának plafonja örök időkre őrzi az emlékünket.
Ráadásul éjfélkor az az elvetemült gondolatom támadt, hogy ha szobatársam - állítása szerint - bármikor meg tudja nézni a (mint kiderült, 2,5 órás) Bad Boys II-t, akkor ennek rögvest adja tanúbizonyságát. Egyes mondatok az álmaimban köszöntek vissza, de a durrogtatós fináléra felébredtem, pont annyira, hogy hiénát megszégyenítően tudjak vinnyogva sivítani, miközben a Vész koreografikus reprezentációját nyújtotta a Micimackó kuckója azon részének, ahol Tigris az abrosszal birkózik.
Ma talán visszadolgoztam egy kicsit a hátrányomból. Ugyan már kezdésnek azzal bosszantottam fel a Vészt, hogy már az ajtónál voltam (mezítláb, kezemben az ormótlan papucsával), mire felébredt a pillekönnyű lépteimre, de utána megmutattam neki a török boltot, amiről a nagy számok törvénye alapján tudtam, hogy definíció szerint Bázelben is fellelhető. Ugyanis itt is nagy számban fordulnak elő fejkendős bevándorlók. Minket is egy ilyen szolgált ki: elég volt neki rábökni a darált húsra, aztán feltartott hüvelykujjal jelezve a mennyiséget, kilogrammban. Különben fejlett intelligenciával volt dolgunk: amint elkezdtem pakolni a hátizsákba, kivette a cuccokat a zacskóból és olyan sorrendben kezdte adogatni, ahogy nem töri össze egymást a két babkonzerv, a hagyma, a chili, a paradicsomszósz meg a kenyér. Ebből nem csak a Vész készleteinek átlagos sokféleségére és szintjére lehet következtetni, hanem arra is, hogy mit ettünk ebédre. Meg lettem dicsérve, hogy kevesebbet hagytunk másnapra, mint a Vész várta, ezért jutalmul legeltethettem a tenyeremet a lapockáján egy mintegy 50 perces bódult szieszta erejéig, aztán a reptér parkolójában, az áthúzó buszok alatt remegő aszfalton megvitattuk az élet nagy dolgait, úgy mint oldtimer vizsga, motorszámok átütése, a berlini aquaparkok várható telítettsége (értsd: elmenekül-e előlünk mindenki, vagy szólunk előre, hogy ne is menjenek oda) meg effélék, aztán eljöttem és minden_nyomorult_korláttartónál visszafordultam és integettem. Meglepő módon viszonzásra találtam. Aztán Brüsszelben észrevettem, hogy a zsebemben maradt a céges bicikli lakatjának a kulcsa (szerencsés módon úgy, hogy közben a lakat nem volt rázárva, hiába, a bajkeverést még gyakorolnom kell). Egyszóval még ezt is sikerült elcseszni.
Miért vagyok mégis boldog?