Átlag

Azt mondják, mindenki a hozzá legközelebb álló öt ember átlaga. Na szépen vagyunk. Komolyra fordítva a szót: honnan lettek nekem egyáltalán barátaim?

Ahonnan másoknak, gondolom, véletlenül, egymás mellé voltunk kényszerítve az iskolában vagy edzésen, és úgy maradtunk. Itt van még az a nehezítés, hogy már jó pár éve annyira kicsi a merítésem, hogy nem válogatok, örülök, ha akad valaki egyáltalán, aki nem papírember*. Brüsszelből az egy Szöszke volt ilyen, itt Hágában meg úgy néz ki, a Gyapjas lesz a sonderbarátnő**.

A Gyapjas egy bolgár lány, aki azért kapta ezt a nevet, mert fehér emberen ilyen hajat még nem láttam. Vállig érő afro. De széltében is vállig. Úgy kell visszafognom magam, hogy ne kurkásszak benne állandóan, azt találtam ki, hogy köszönés mellé fogdosom (még mindig a hajáról beszélek). Mellbevágó, na. Ő maga meg csapatmunkában teljesen elviselhetetlen, domináns, de közben döntésképtelen, ideges, maximalista és mindent jobban tud. Nála az a meglepetés, hogy iskolán kívül viszont kellemes személyiség. Tavaly még csak salsázni jártunk együtt, de idén már a műhelyben is mellém szegődött, sőt, egyszer éjjel fél 3-ig részletezte 20. életévének borzasztó bonyodalmait, nekem meg nem volt szívem hazaküldeni, pedig már majd leestem a székről az álmosságtól. Aztán megköszönte, meg hogy mennyire jó egy kicsit kevésbé gyerekes lánnyal beszélgetni, mint az eddigi kebelbarátnője, aki most egyébként egy indonézzel csalja... szövevényes, na. Meg szórakoztató.

De ami nekem az instant barátgenerátor, az a Mensa. Egyszerűen nem találkoztam még olyan magyar mensással, akivel ne tudtam vagy ne akartam volna beszélgetni***. Fura módon külföldiekkel igen. Amekkora poén volt négy hollanddal levezetni Amsterdamtól Bretagne-ig, akkora kínszenvedés volt azzal az egy darab svéddel visszamenni Hágába. Fogalmam sincs, miért. A magyarok valahogy mind érdekesek valamiért. 18 éves korom óta itt szocializálódom, talán ezért van az a becsípődésem, hogy mindenkiben kell lennie valami őrültnek és izgalmasnak****, csakhogy az a helyzet, hogy a világban a mindenkori "menő" emberekben sokszor nincs. Asszem, árulkodó, hogy nekem Ninikétől eltekintve nincsenek szelfizős barátaim például. Ez nekem hiányzik is. Egek, akkor én vagyok a szelfizős barátnő??

*A külföldön dolgozó értelmiségi magyarok nagy része ilyen. Ismerheted őket évekig, akkor se látsz belőlük mást, mint az életkoruk és nemük alapján elvárható közhelyeket, KSH-adatokból vérfagyasztó pontossággal meg tudod jósolni a gyerekei számát és születésük időpontját, meg azt, hogy mit olvas és hova megy nyaralni. A papírember-érzés a sonder (újkeletű szó, fn. rádöbbenés arra, hogy mindenki másnak is ugyanolyan változatos és bonyolult élete van, mint neked) ellentéte.
**Ezt meg én találtam ki, olyan emberekre, akik annyira mások, mint én, hogy Budapesten soha az életben nem barátkoztam volna össze, de a bizonyos fokú összezártság alatt valahogy kialakult a kémia. Mondjuk a Szöszkével nem is találkozhattam volna még elméletileg sem, hacsak nem szakmailag, amikor ő még egy fordítóirodában dolgozott. Az a csoda, hogy van egyetlen ember, akit mindketten ismerhettünk volna.
***Persze aztán egyesek elrontották, és már nem akarok beszélgetni velük. Bár ha nem hinnék azt rólam, hogy nem akarok, akkor még talán akarnék is.
****Egyik szabadúszó kollégával sikerült egyszer kettesben maradnom egy ebéd erejéig, és egészen addig kínosan unalmas volt, amíg ki nem szedtem belőle a saját egyéni kis bibéjét, ami történetesen egy születőben lévő vallásfilozófiai kötet volt. Egy évvel később, a szülinapomon már Rigában piáltunk, de ez most mindegy is.