Dizájnia

A hétvégén Koppenhágában jártunk, Carl Square-t látogattuk meg. Carl Square egy dán, és a valódi neve is legalább ilyen idétlen. Régebben a Maersknél dolgozott, így barátsága a leonbergivel a konténeres szállítmányozáson alapul, a velem való kapcsolata meg azon, hogy amikor megismerkedtünk, a társas készségeim még nem voltak elég kifejlettek ahhoz, hogy elmeneküljek előle. Azóta megszerettük egymást, főleg Zürichben. 

Egy ilyen alkalom remek betekintést enged a first world problems felsőfokába, ahol a szakállápolás magvas kérdéskörén túl már tényleg csak annyi a gond, hogy egyesek annyira túlzásba viszik a hipszterkedést, hogy hobbiból tényleg az utcán laknak. Carl konkrétan két éve nem dolgozik, és a munkanélküli segélyből vásárol audiofil hangfalat, dizájnbútort, és látogat el szinte az összes nemzetközi mensás hepajra. Nem is igen értette, hogy mi magyarok miért vagyunk ilyen zárkózottak. Dermesztő.

Egy másik dán sajátosság a teherbringa, hatalmas divat, mindenki ilyennel cipekedik, nyoma sincs a játékos holland virágfüzéreknek. Ilyesmik:

Nem saját a fotó, de a saját szememmel láttam menyasszonyt egy ilyenben. Állítólag a súlyelosztása is a Bullittoknak a legjobb, legalábbis mindig ők nyerik az éves teherbringa-futamot. Amúgy én is eldöntöttem, hogy Gyalogkakukkot lecserélem egy hollandabb biciklire, magasabb kormánnyal, a csomagtartón csak táskákkal, és elöl legyen inkább teherhordozó felépítmény. Na de vissza a hétvégéhez.

Úgy indult, hogy csütörtök délután 4-kor beültem kedves járgányomba, és beállítottam a Google Maps navigációját*, ami csodálatos módon működött is egészen Rostock előttig, amikor is elveszett a GPS-jel. Csak épp erről az alkalmazás elfelejtett szólni, és makacsul 10 kilométerrel messzebbre jósolta a kijáratot. Én meg, naiv hülye, hittem neki, és úgy ötven kilométeres kerülővel érkeztem meg Warnemündébe. A leonbergi persze aggódva kószált a campuson, mert a holland telefonomról még felvenni se tudtam a hívását, legutoljára Osnabrücknél hallott rólam, és azóta már oda kellett volna érnem akkor is, ha lassan vezetek és eltévedek. Lassan vezettem és eltévedtem, az összeborulásunkat viszont az késleltette leginkább, hogy én hiába csöngettem fel, nem volt a szobájában, ő hiába caplatott a parkolóban, mert én épp az épület mögött igyekeztem belőni** az ablakát, aztán én tértem vissza a ház elé hiába, mert addigra ő ment odébb, és már épp a makkokat gyűjtögettem egy jól irányzott sortűzhöz, amikor végül megismertük egymást. 

Ezen viszontagságok után lakmározánk zsenge gyökereket és gyönge szekereket, majd másnap délelőtt elgurultunk a komphoz, és átkeveredtünk Dániába. Kis Mazdám biztos nem gondolta, hogy az élet húszon túl kezdődik, de szegény az első 15 évben nem nagyon hagyta el Magyarországot. Bezzeg. Carl épp pizzafeltétet főzött, amikor megérkeztünk, ez lelkes helyeslésünkre talált, és jó mensás módra az volt a buli, hogy az alkohol fölött beszélgettünk.

Szombaton elvitt minket a Louisianába, amit a Tripadvisor is melegen ajánl, csak épp kissé kiesik a fősodorból, na de mit bánom én, Koppenhága lesz az a város, amit sose nézek meg, pedig már harmadszor jártam arra. Szóval ez a múzem részben egy konkrét folyómeder, másrészt földalatti kiállítás, és harmadrészt étterem, ahol igen mutatós, de nem épp gyomorbarát kajákat adnak. Estére mindenesetre magunk biztosítottuk a steaket, boroztunk, majd a leonbergivel kiruccantunk a Culture Box nevű elektronikus klubba. Az élmény nem volt annyira maradandó, mint a pecsétjük a kezünkön, de arra nem számítottam, hogy ilyen lazán öltözött, normálisnak kinéző emberek lesznek ott. 

Ma meg természetesen 3 órát csúsztunk a tervhez képest, ezért írom a bejegyzést reggel fél 6-kor. És nem most keltem fel.

*Ne navigáljatok Google Mapsszel. Tényleg.
**Szó szerint, ellentétesen.