Beküldte Raya deBonel -
Vagyis kösz, Húsvét-sziget. Az elmúlt két napban nagyrészt gyalogoltam és kőszobrokat fényképeztem. A fénypont ugyanakkor az volt, hogy a sziget mennyire kicsi. A kedves Con Cón-i házaspárral, akik kábé lányukká fogadtak, összesen négyszer futottam össze. Az utolsó naplementét a bungalójuk előtt töltöttük a füvön, bor, sajt és családi fényképek társaságában.
Másik kedvenc új ismerősöm a kissé zavaros származású olasz-francia chilei, aki Dániában nőtt fel és szolgált a haditengerészetnél, majd 25 év után most kering a világban magányosan. Tőle tudok olyan részleteket például, mint hogy mi történt az internettel, hogy a sziget őslakosainak 70%-a nem dolgozik, csak halászik meg veteményt tart, meg ilyesmi, meg hogy bármiből egy kilót hajóval hozni 1500 pesóba kerül, így már értem, miért fáj másfél liter ásványvíz 2000-be.
De ma reggel igazán bebizonyosodott, hogy megéri ötvenes férfiakkal haverkodni: tegnap este a hotel tulajával beszélgettem, aki előbb egy diszkrét fénymásolt Európa-térkép alapján méltánylását fejezte ki, amiért ilyen messzire eljöttem (pedig én mindig mindenkinek mondom, hogy nem Magyarország van messze, hanem ez itt), majd miután elbüszkélkedett vele, hogy a félig amerikai lánya ugyanabba a suliba jár Hawaii-on, mint Obama, és egyébként épp itt van egy csapat diákkal (nem Obama, hanem a kiscsaj), másnap mennek napfelkeltét nézni Tongarikihez, amiről a Lonely Planet úgy nyilatkozik, hogy this is the life, és ha hajlandó vagyok fél 7-kor menetkészen állni,van még hely a buszban. Úgyhogy most már minden moai-ról kábé minden napszakban van fényképem.
