Homokosok

Régen, amikor még romantikus lányregény volt az életem, egy kilencnapos autós túrával Quimby-i magasságokba lehetett röpíteni a lelkem. Az ég kék volt, a kabócák tényleg nyenyerésztek, ahogy kell nekik, Horvátország nyaralásra való, kész. Bezzeg most, amikor napjaim egy Kerouac-regény alapján, a fiatal Stephen King által írt korhatáros sitcomra emlékeztetnek, csütörtök délután (le)robbanásközeli állapotban találtam a hotelben a leonbergit. Hogy ő menne, de szíve szerint lehetőleg Stuttgartba, aludni. Beteg volt a szentem, tényleg, bár ez szerintem nem akadályoz meg senkit abban, hogy szakadó esőben elbiciklizzen a Parlamentig, éjjel bárról bárra járjon, majd levezessen Spanyolországig. Akarat kérdése az egész. Tőlem telhető finomsággal (azt hiszem, az idiomatikus hűség miatt végül nem említettem a kékeres hétszentséget) közöltem, hogy én egy nappal többet nem vagyok hajlandó olyan országban tölteni, aminek nem beszélem a nyelvét. A plenárison úgyis megtudtam, hogy pont az atlanti partokat mekkora károkat okozó viharok dúlták végig a közelmúltban, hát ez most pont passzol nekünk.

Így aztán aránylag érdekes hangulatban indultunk az első és egyetlen támpont, a spanyol Mensa elnökének San Sebastián-i otthona felé. Hogy képben legyetek: ez egy laza 1300 km-es út, egész Franciaországot át kell szelni hozzá keresztben. Eredetileg az volt az ötletünk, hogy megállunk az auvergne-i vulkánoknál, de mivel a legjobb barátom, Optimus fővezér nem tudott megnyugtatóan biztosítani arról, hogy Clermont-Ferrand látszólag egyetlen, februárban nyitva tartó szállodája vajon befogad-e minket este 10-kor elérhető áron, úgy döntöttünk, hogy vezetünk tovább, a nullára redukálódásig. Foglalkozásomból adódóan mindig hajszálpontosan érzem a töltöttségi szintemet, csak mire rám került a vezetés, már nem volt meghatározott célpont, csak "ameddig jutunk", és mindig volt egy következő város, amit becsületbeli ügyemnek tartottam elérni. A leonbergi egyszer felriadt, ekkor gyorsan egyeztettem vele, hogy Biscarrosse megcsengetett valamit a lelkemben, ugyan reggelizzünk már ott. Ezután kb. hatszor hittem azt, hogy már nem kell tizenöt kilométert vezetnem, mire ténylegesen beérünk a településre (mindannyiszor keservesen csalódtam), de végül meg tudtam állni egy parkolóban, még mielőtt az úton táncoló zöld szentjánosbogarak befejezték volna a falat keresztben (don't ask). Bevackoltuk magunkat jobb híján respective kabátjaink alá, és csak párszor ébredtünk arra, hogy a kocsit el készül vinni a szél. 

Aztán másnap még néhány szakaszon tépettük a képünket a tengerparti széllel (tényleg, ettetek már homokos rágót? Fehérítőszemcsés ez is, csak bio), majd az egyikről való visszaúton a kedvesem sportosan belehajtott úgy fél méter matériába:

Ezt a képet jó humorú barátai miatt nem engedte publikálni a Facebookon, de a blogomról nem mondott semmit. :) Szerencsére rögtön jött egy terepjárós francia, akit azzal szólítottam meg, hogy biztos kitalálja, mit szeretnék, és tényleg. 

Beugrott, hogy Ninike mesélt erről a városkáról, meg a kapcsolódó attrakcióról, a Dune du Pilat-ról. Mondjuk nekem úgy rémlett, hogy van rá lépcső. Nem volt. 

Így utaznak a dűnék:

Én pedig olyan híven követem uramat, hogy még a keze nyomát is fényképezem...

Jutalomkilátás a csúcsról:

Természetesen Adélka nem az a lány, aki illedelmesen lesétál egy húsz méter magas homok-(vagy akármilyen) dombról. Egyszerűen muszáj volt lebukfenceznem az oldalán, a leonbergi meg bőgve ösztökélt gyorsabb haladásra. Ezzel el is szúrtuk, hogy beleférjünk a harminc perc ingyen parkolásba, mert csak az tartott ennyi ideig, mire a kabátomat annyira kiráztuk, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy szaharai teve nyeregtakarója. Utána éjszaka párszor fel kellett kelnünk lesöpörni az ágyról a homokot. Homok volt a zsebünkben, a fülünkben, a cipőnkben, és még néhány olyan helyen, ahol a madár sem jár, csak legfeljebb néha egy biztonsági őr keze. Elneveztem magunkat homokosoknak, de ez a poén sajnos csak magyarul jön ki.

Volt még egy borzasztó fontos feladat, mielőtt elhagyjuk Franciaországot: csokit venni reménybeli házigazdánknak, meg egy palacsintát a leonberginek. Így nézett ki körülbelül:

Eléggé kiakadt rajta, de biztos csak nem tetszett neki a tükör, amit az Igaz Művészet tartott neki. 

Apropó ágy. Hát, a nevezett Mensa-elnök jól felültetett minket, de legalább eltöltöttünk egy vidám órát a festői Astigarraga városkában, majdnem megtudtuk, mi az a pintxos (nyugi, arra is sor kerül), szereztünk egy jóféle kolbászt, és megtarthattuk a vendéglátónknak szánt csokit. Egy tippel azért megszánt minket, és ezért igazán hálásak lehetünk. San Sebastián fölött, az Ulia-hegyen van egy szuper hostel. Igaz, hogy másfél óra földúton való tévelygés után, zárás előtt negyed órával találtuk meg, de a kilátás a kivilágított városra mindenért kárpótolt (NOT, de így mondják). Szekrényből nyíló ágyat kaptunk (spanyol dizájn, minden hostelben ez van), volt wifi a szobában, meg végre egy zuhany is kijutott. Az volt a tervünk, hogy maradunk még egy napot, de sajnos mára már telefoglalták a hostelt.

Úgyhogy délelőtt megnéztük a legnevezetesebb dolgokat. Van egy pofás halászkikötő, de ez a nagyközönségnek nem annyira érdekes ("Voltunk már együtt mérlegen?" - rezzent össze a leonbergi, amikor áthaladtunk egy tehermérlegen, amit én észre se vettem), illő tisztelettel felnéztünk a hegy tetején álló Jézus-szoborra, aztán megkerültük a La Concha névre hallgató partot. 

Ez a város híres korlátja, ami olyannyira jellegzetes, hogy hűtőmágneseken és efféléken is megjelenik. 

A leonberginek szereztünk egy baszk sapkát, amivel szerencsére elégedett, mert sokkal jobban áll neki, mint az a nagypapás micisapka, amit magának vett. Ez a fejfedő egyébként uniszex viselet, csak a lányoknak szabad vele kreatívkodni, a pasiknak viszont csak egyféle viselet a szabályos. 

Meg mert közben karnevál van, találkoztunk egy jókedvű fúvószenekarral.

Utána a leonbergi éhes lett, én meg meg akartam kóstolni a tapas helyi változatát, a pintxost. Itt a bárok nyílt lapokkal játszanak: közszemlére tesznek mindent a pulton, abból lehet válogatni. Mint kiderült, 1-től kerülnek ki a legtutibb finomságok, de azért ez se volt kutya.

Nekem az a hátrább látható rántott gombóc volt a kedvencem, amiben articsóka, sonka és feta volt. A leonbergi finnyásan közölte, hogy a négyből talán egy volt jó, de úgy érzem, ez méltó visszavágás egy hét nokedliért (alias spaetzle, komolyan mondom, a végén már azt is megkérdeztem, hogy az indiai étteremben is azt adnak-e esetleg, káposzta-curryvel).

A másik leghíresebb San Sebastiánban a Szélfésű. Ez jelenleg nem látogatható, de minket nem olyan fából faragtak, hogy ezen-azon ne másszunk át, hogy elérjük:

Ha jól látom, itt az ollók ellen demonstrálnak néhányan. 

Még egy kép a hullámok nyaldosta partról. Tudatosítsuk: Atlanti-óceán. Még fókát is láttunk!

Ma este pedig Bilbaóban találtunk egy kellemes hostelt, ahol végre tudtam magamnak egy nagy kanna teát főzni, van internet (a leonbergi épp a kis mensás barátaival játszik, hogy tudjatok a nyári nemzetközi táborra regisztrálni hamarosan), és holnap a Guggenheim múzeum/vihar megtekintése következik (még nem alakult ki a konszenzus).