Beküldte Raya deBonel -
Megpróbálom legjobb tudásom szerint visszaadni az elmúlt 10 nap abszurditását. Ahogy Jóapám mondta: lehet, hogy én azt hiszem, hogy egy 45 centis helyre be lehet szerelni egy 60 centis főzőlapot, de (idézem) „a fizikát nem lehet megb@szni”. Hát mi erre tettünk kísérletet.
A házi készítésű raklapbútorokat illetően emlegethetném ugyan a hétgyermekes anyakutya nosztalgikus visszagondolását hamvas lánykorára, ám a megbánás korántsem lenne helyénvaló, ugyanis iszonyatosan trendi, hangulatos és lenolajszagú lett az egész! A végén már raklapokkal álmodtunk, rorschachi magasságokba emelve a témát. A leonbergi a búcsú előtti gyászmunka során (ilyenkor általában némileg kivitelezhetetlen, ám kétségkívül kreatív megoldásokat igyekszik találni a távkapcsolat gyötrelmeire) megkérdezte, hogy nem elég-e, ha a fejem van Brüsszelben, a testemet elvinné, és esténként a keblemre hajtaná a buksiját, erre én viszont, hogy nem lenne-e kicsit furcsa, hogy nincs rajta a fejem*, ő meg rávágta, hogy majd csinál egyet raklapból.
Három napig csiszoltuk, festettük, vágtuk, gyalultuk és csavaroztuk őket, illetve a leonbergi nagyon élvezte a kopácsolásukat is (miközben egyre sokasodtak a gatyakorcából lógó szerszámok, egy rövid, de izgalmas időszakban még egy feszítővasat is hurcolt, és időnként ráutaló magatartásként kijelentette, hogy sör). Jóapám büszkén, sokéves, és eleddig kihasználatlan vásárlásai igazolásaképp kijelentette. hogy neki márpedig fölösleges faipari gépe nincs (csak csiszolóból volt négy, és asszem, abban a kuplerájban ő se találta meg az összeset).
A felállás olyan, hogy akartam egy maximum 160 centi széles, kétszemélyes ággyá nyitható kanapét, egy 140x200-as ágyat ferde támlával és könyvespolccal, és egy kerekes dohányzóasztalt. Eddig olyan 25 ezerből jött ki az egész, asszem, még festéket vennem kell majd. Na hát ez az egyik indok. Meg hát tulajdonképpen quality time volt ez nekünk a leonbergivel, meg Jóapámmal, akinek annyira hiányoztam, hogy a kedvemért még a pasimat is elviselte, este néztük a tévét (Heti Hetest szinkrontolmácsolni vicces és kulturálisan tanulságos élmény) meg ilyenek.
Hogy a szomszédoknak mennyire volt quality a déltől este 9-ig tartó szerszámsivítás, azt nem tudom, de szemben közben madárházat építettek, ami azért valahol bizonyíték arra, hogy a szomszéd se normális.
A következő manőver a kész bútorok feljuttatása volt a nagy belmagasságú, lift nélküli ház harmadik emeletére. Jóapám valami markos legényt vizionált ehhez a feladathoz, eredetileg Fefére gondolt, de végül Jóanyám közreműködésével családi kalákában hurcolkodtunk fel. A szüleim gyakorlatilag fiukká fogadták a pasimat, és néha már-már úgy éreztem, hogy jobban szeretik őt, mint engem, ami ugyan eshetne rosszul, de voltaképpen meg tudom érteni. Jóapám alighanem azért kedvelte meg, mert 1) jól áll a kezében a szerszám, 2) nem issza el előle az Unicumot, 3) a szilvapálinkát viszont készséggel nyakalja. Jóanyám meg 1) nyelvi akadályok okán nem tudja lecseszni semmiért, 2) minden jellegű házikosztot meg bír vele etetni, 3) kötelességtudóan csókolommal köszön. Az azért valahol nem igazságos, hogy tőle még az is cukinak van titulálva, amikor a vasárnapi ebéd végeztével ékes magyarsággal kijelenti, hogy „k.rva jó” (pedig előzőleg tisztáztam vele a szó kulturális implikációit).
A végső fázisban a raklapok végső helyükre kerültek, nem annyira végső (hiú remény) kartonnal talpuk alatt. Azt kicsit későn fedeztük fel, hogy az egyik fajta raklapon a lenolajkence leginkább otthonukból kiűzetve, kínok között elhunyt szúk (szuvak?) tetemére emlékeztető trutyikba tömörült össze, ezért azt találtuk ki, hogy a tetejéhez felhasználjuk a hűtő fóliacsomagolását. És mivel rögzítettük? Leukoplaszttal, amit a leonbergi keze miatt vettünk. Tekintve, hogy a lakásomban nincs tükör, dugóhúzó és asztal, ezt az igény szerinti bővítés szép példájának tekintve elmagyaráztam a leonberginek ábrándosan, hogy így jön létre az a fajta, húszéves családi élet alatt kialakuló egyveleg, ahol felfoghatatlan bőségben található mindennemű nyersanyag és limlom, majd felsóhajtottam, hogy „így épül egy háztartás”. Mire ő, fél kézzel a lenolajtrutyit dörgölve, szórakozottan visszakérdez: leukoplasztból?
*Annyira össze vagyunk csiszolódva, hogy azon a mögöttes mondanivalón, hogy ezek szerint az agyi tevékenységem a kapcsolatunk szempontjából nem releváns, már meg se ütköztem.