Azért nem gondoltátok, hogy ennyivel megússzátok, ugye?

Írni fogok a Szigetről, írni fogok a Szigetről... most, hogy a tegnapi Kék Rózsa, vagy az utána elfogyasztott lengyel kávé, vagy a Jóanyám hozta homeopátiás bogyók (bármit, csak szombatra összeszedjem magam!) hatására csillapulni kezdett a pénteken bedurrant torkom hardrockos lüktetése. 

Minden évben megbánom, hogy elígérkeztem a Mensa sátrába, hiszen teljesen abszurd azt várni, hogy az adott esetben reggel 5-ig tartó bulizás után fél 10-kor glédában, alapítványos pólóban álljak a tabletekkel megterített sátor előtt. Ja, hogy talán a hazatérésen még lehetne csiszolni? Biztosan. Egyébként dagadt a keblem, mert NC mindjárt az első nap átkért a tesztíratós sátorba, mert lusta volt angolul elmagyarázni az instrukciókat  rájött, hogy mint ex-tesztgondnok sokkal gyorsabban tudom pontozni a teszteket, mint ő. Picit azért minden alkalommal meghaltam, amikor "electric test"-et emlegetett, de egy régi barátságba ez is belefér. Meg az is, hogy lemossam a három nap pora lepte motorját, mint kiderült. Ha ezt Typhoon láthatta volna...

Meglepően sokan ülték végig a majd' egyórás tesztelést a negyven fokban is, csak kiderült, hogy az új adaptív tesztünk nem hőálló. Persze délelőtt nem volt túl aktív a fesztiválköztársaság, de fél 4-kor, zárás előtt már valóságos hordákat kellett elküldenünk. Akinek füle van...

Ami pedig magát a fesztivált illeti, lehet szövegelni veszteségről, meg hogy kevesebbet ettek az emberek a meleg miatt (szinte biztos, hogy többet ittak), ez akkor is a szabadság szigete volt, ahol nem csak szöveg, hogy bármi megtörténhet, személyesen találkoztam fehér pávákkal

,

ládaderbyvel, utcazenészekkel, és egyszer békésen ücsörögtem a sátrunk előtt, amikor fülbe nyalt egy busó. 

A Nagyszínpadon meg egyenesen élő figurák ütötték az órákat, és minden este volt valami, strandlabdák, festékdobálás, vagy éppen 10 ezer lufi.

És igen, az egész ilyen állati nagy Vidámpark-feeling volt. A leonbergi, akinek eszébe nem jutott fesztiválozni addig, amíg meg nem ismert és rá nem jött, hogy muszáj, lelkesen kiabálta, hogy akkor érezte utoljára ilyen fiatalnak magát... amikor még tényleg ilyen fiatal volt. 

Ahhoz még persze fel kell nőnöm, hogy értelmesen és szórakoztatóan tudjak írni koncertekről, mert egyelőre ami igazán tetszik, az biztos, hogy le is sokkol, például a Skunk Anansie és a Leningrad. Előbbi egy angol punkbanda egy állandóan vicsorgó fekete énekesnővel, aki több időt töltött a közönség(b)en, mint a színpadon, de annál menőbbet, mint amikor egy odaszörföltetett tolószékes srácnak énekelt, kevesebbet láttam. Utóbbi pedig egész egyszerűen egy beb@szott orosz punk-ska zenekar, akiknek a szövegei az én fülemben akkor is káromkodásnak hallatszanak, ha nagy ritkán nem azok. S. úr jóvoltából az első sorban viszonylag még túl lehetett élni az egészet, akkor is, ha aznap este annyira fáradt voltam, hogy most, a karosszékből jobbat partizok ugyanarra a zenére, mint ott és akkor.

Mert mikor lett volna a nagy egymásra találások, baráti beszélgetések és kitárulkozások éjszakája, ha nem pénteken, amikor jött volna a vihar, csak Fefe ezt keresztülhúzta azzal, hogy kint volt? Kínlódott, tekergett a szél, de csak nem bírta rászánni magát, hogy megnyissa a csapot. Kíváncsi leszek, ha együtt tanulunk majd Hollandiában, ki fog nyerni: a balkáni sámán vagy a benelux időjárás, mert ez egy kicsit az elvihetetlen oszlop és a megállíthatatlan golyó problémája.

Szóval egy idő után a Cökxpon sátorban kötöttünk ki, de annak az oldalát is felhajtották, nehogy véletlenül szélvédett legyen, így aztán reggelre hangom se volt. Vasárnap estére jött vissza, a David Guetta idejére, amire nem tudom jó szívvel azt mondani, hogy koncert, mert az egy rave-orgia volt, tűzijátékkal, konfettivel, világító pálcikákkal. Olyan jól átmosott ez az egész, hogy még mindig nem hevertem ki. 

Még mindig mindenben ritmust vélek felfedezni, és amint zenét hallok, reflexből táncolni kezdek rá...