Beküldte Raya deBonel -
Akkor most átmegyek őszintébe. Nekem most itt nem jó. Nagyon nem jó.
Élőszóban nem merek panaszkodni szinte senkinek, mert rögtön azzal jön, hogy "de milyen jól keresel" meg "milyen érdekes életed van", mondjuk lóf@szt, de most nem is ez a lényeg. A pénz nem boldogít, és ez undorítóan közhelyes persze, akinek nincs, azt nyilván boldogítaná, engem is boldogtalanítana, ha egyáltalán nem lenne, de mondjuk, hogy megbékélnék mondjuk ötödennyi pénzzel és egy budapesti lakhellyel.
Nem a várossal van baj, most még az idő is szép, a munkát meg tényleg szeretem. Hobbijaim is vannak, szinte minden este megyek valahova, amit szeretek csinálni. Ha minden igaz, utazni is sikerül majd néhányszor. Szóval alighanem velem van baj. Azzal, hogy borzalmasan egyedül vagyok, és nem érzem, hogy ezen változtatni tudnék.
Nincsenek itteni barátaim. Persze négy hónap alatt, aminek jó részét Luxemburgban, Strasbourgban vagy Budapesten töltöttem, nem lehet barátokat szerezni. De felületes ismerősöket, akikkel legalább nyomokban szimpatikusak vagyunk egymásnak, azokat azért talán lehetett volna! Az a bajom, hogy nagyon hamar megérzem, ha valakinek nem vagyok kifejezetten szimpatikus (persze ettől még nem utál), és onnantól én visszahúzódom. Amúgy se vagyok az az egyből kitárulkozós típus. És így jöhet össze az, hogy ugyan nem zavarok senkit, de nem is adok hozzá a társasághoz - hát miért hívnának meg?
Azt se tudom, hogy akkor ugyanezt az őszinte stratégiát nyomjam, vagy csináljam azt, mint eddig, hogy minden oké, vidámak vagyunk, csinosak, összeszedettek és pozitívak, mert az vonzza az embereket. Hát úgy tűnik, nem, de szerintem a besavanyodott vénlány se tetszene nekik jobban. És nem biztos, hogy én magam jobban érezném magamat tőle.
Iszonyúan hiányzik egy jó beszélgetés - személyesen, nem Skype-on, mert hál'istennek, úgy még csak-csak adódik - , egy ölelés. Ez az élet így, társítva az egzisztenciális szorongással, hogy egyszerűen nincs ötletem, hogy mit kezdek magammal ezután (te jó ég, miért kell ezen gondolkoznom? miért nem tudom átadni magam az Univerzumnak? talán csak nem azért, mert eddig se dobott elém túl sok inspirációt, és nem akarom az egész életemet úgy leélni, hogy arra várok, amiért nekem kellene a kezemet kinyújtanom?), ja és persze a magánmagán életemmel (ami még a blogban se szerepel, mert képzeljétek, ilyen is van), szóval ez így együtt felér az éheztetéssel.
Ha tudnám, hogy ezzel én most megtanulok valamit, amitől véget ér majd ez az örökös várakozás, és végre jól fogom érezni magam ott és akkor, ahol és amikor vagyok, akkor könnyebben elviselném. Akkor szinte hívnám a fájdalmat, hogy gyere, taníts. Essünk túl rajta. De így, hogy már az ikszedik jógaórán nincs mit felajánlanom magamból, mint ezt, na ez már nagyon sz@r.
Ha tudtok erre valamit, mondjátok, mert nagyon kéne. Köszi. És ígérem, nem lesz sok ilyen nyavalygás, csak ameddig ez elmúlik. Tíz nap múlva úgyis megyek haza, az a hét, ameddig otthon leszek, elég muníciót kéne adjon legalább az utána következő 17 brüsszeli napra. Aztán megint 5 nap Magyarország (bringatúra Uncsitesó és J. társaságában, ez már rossz nem lehet), 10 nap Brüsszel, egy hét Málta mensásokkal... na, csak ki lesz majd bírva valahogy.