A Nagy Megmérettetés

Itt most a freelance vizsga kimerítően részletes beszámolója következik, csak komoly érdeklődőknek! Részben magamnak írom, ezért nem biztos, hogy minden részlet érthető lesz.

2011. szeptember 8-án, csütörtökön 10:15-kor kezdődött a nagy vizsga, ami gyakorlatilag olyan, mint az Alekszandra és a teremtés növendékeinek az a része, amit Gyacsenkóék már nem írtak meg (mi történik az iskola 4-5. évfolyamán, miután az emberek felhangzottak?). Évek óta erre készültem, március óta komoly lehetőségként emlegettem, hogy megcsinálom (bár valahogy úgy, mint annak idején azt, hogy én szeretném még a Lila Gyöngyöt megkapni: annyiszor mondtam meggyőződésből, de csak félig komolyan gondolva, hogy amikor bejött, szinte megijedtem), és egész nyáron ott lebegett a fejem fölött (kivéve a Hegyalja alatt, amikor tudatosan elhessegettem, mint Fefe a felhőket).

Ebből a sok zárójelet tartalmazó mondatból a gyakorlott olvasó biztosan azt vezetné le, hogy baromi ideges voltam, de ez nem igaz. J. reggel megjelent a hostelban kissé kevésbé gyűrött fejjel, mint az előző éjszaka közepén tette, elvitt az Exkibe reggelizni, csevegett velem magyarul, hogy bejáródjon a pofám, és általában nyugtató hatással volt rám.

Régebben mindig úgy viselkedtem a vizsgák, versenyek előtt, amit valaki megvetően OKTV-helyezettek allűrjének nevezett: ne zavarjon senki, ideális körülményeket akarok, kipihenem magam, csokit eszem, hogy legyen az agyamnak üzemanyaga... Most ez, széles körben ismert okok miatt, nem valósult meg. Vagyis de: csokit végül vettünk az Exkiben (61%-os, sós mandulás bio). De rájöttem, hogy nem kellenek ahhoz ideális körülmények, hogy az ember megtegye, amire egyébként képes. Sokkal fontosabb, hogy milyen elvárásokkal megy oda. Én például ingadoztam a "kinek sikerülne, ha nekem nem?" és a "senkinek se sikerült, akkor miért pont nekem sikerülne?" kérdések között, és már készítgettem magamban a válaszokat annak az uszkve 100 embernek, beleértve a gyakorlásomat végigasszisztáló szobafestőket, anyukám nagymamakorú barátnőit és számomra ismeretlen kolléganőit, Zoit, a Leopoldo Costa-díj görög győztesét és a fél Mensát is, szóval már készítettem az ahhoz hasonló kifogásokat, mint "de anyu, a fél osztály egyest kapott", ami annak idején még egész jól működött.

Ehhez képest 9:58-kor belibbentem a Tolken Főigazgatóság (szinte mesebeli) épületének kapuján. Rutinosan (előző nap szerencsétlenül járt csoporttársam, Piroska közlése alapján, miszerint nem tudnak angolul) franciául közelítettem a recepcióshoz, aki meg is értett, majd, miután megnézte az angol nyelvű meghívólevelet, amin rajta volt, hogy többek közt angol nyelvből fognak tesztelni, megkérdezte, hogy tudok-e angolul, mert akkor ezen a nyelven ad át a kollégájának, aki bekísér. Még viccelődni is volt erőm, mondtam, hogy ez az az ajtó, amin az emberek mosolyogva mennek be és sírva jönnek ki.

Odabent aztán kaptam egy óment: az úton előttem átsétáló szarvas brüsszeli megfelelőjét, Neil Munrót. Ha esetleg még nem írtam volna róla: kollégái szerint ő a 70 fős angol kabin legjobbja, akitől megtanultam, hogy a tolmácsolásban a személyiségünk is teljesen benne van, és aki olyan mosolygósan és élvezetesen fordít uszkve nyolc munkanyelvéből angolra, hogy szerintem az egész SCIC sírógörcsöt fog kapni, amikor (pár év múlva) nyugdíjba megy. Többek között ezért vagyok én itt, mert Neil-félék most tömegesen vonulnak majd vissza.

Szóval Neil grasszált arrafelé, mert az angol kabin adjonction (újabb nyelv hozzáadása) vizsgákat rendezett éppen. Sajnos elszelelt, nem tudtam köszönni neki, de úgy éreztem, ez még inkább felturbóz.

Nagyon kedves volt mindenki: van benne gyakorlatuk, hogyan ne stresszeljék még azzal is a tolmácsot, hogy mogorva arcot vágnak vagy teljesen semlegesek. Nagyon jó volt viszontlátni Carlost, aki tavasszal, az első brüsszeli utam előtt egy hétig órákat tartott nekünk. Ő volt a spanyolos felolvasó. Rajta kívül egy franciás, két angolos és két magyaros felolvasó volt bent, meg a négytagú tényleges bizottság: a Parlament és a Bíróság magyar kabinjának vezetője, illetve a Bizottság magyar kabinjának interregnuma miatt két magyar tolmácshölgy.

Mindent rögzítettek, ezért még azt is mikrofonba kellett mondani, hogy a spanyol konszekkel szeretném kezdeni. Ezt már előre eldöntöttem, J. közreműködésével. Kicsit ügyetlenkedtek vele, hogy a beszéd vázlata eljusson a spanyolul nem beszélő felekhez is, még elárulták, hogy szó lesz egy Copito de Nieve nevű gorilláról (akit szikrázó elmével egyből elneveztem Hópihének).

A szöveg a temetkezési szokásokról: urnákról, hamvasztásról és a környezetszennyeződésről szólt. Érdekes volt, nem is gondoltam például arra, hogy ha valaki kemoterápiát kapott, akkor a... hogy is mondjam... oszlásakor kicsurgó folyadékok mennyire szennyezhetik a talajt. És hogy feltaláltak biológiailag lebomló urnákat, amikben a hamvak mellett egy virághagyma is van, ami majd szépen kinő. Ilyenbe temették az említett főemlőst is. Kapható tengeri kivitelben is: sóból.

Ezután bezavartak a kabinba (egyébként a konszeket is fülhallgatóval vettem, mert visszhangzott a terem). Ezt már ismertem, és most (és mostantól mindig... de ne szaladjunk ennyire előre) végre szabad volt megnyomni a zöld szélű gombot, ami pirosra váltott.

Az angol szinkronszöveg egy szívemnek kedves témáról, a gyereknevelés nemek közti megosztásáról és annak a termékenységi rátára gyakorolt kedvező hatásáról szólt. Itt ugyan elbakiztam egyet, de kijavítottam, és összességében szerintem tűrhetően követtem az eredetit. Utána kiküldtek, és egy ingerszegény, szürke szobában, ahol a falon nem volt más, csak az Unió országainak a térképe és a monetáris integráció felé vezető út gusztusos csigavonalba rendezve, ketrecbe zárt tigrisként toporogtam körbe. Grammra kimérve adagoltam magamnak a csokit, és közben kalkuláltam.

Azt már az elején elmondták, hogy "az akkreditációs profilom" ABC vagy ACCC, vagyis ha az egyik C nyelvet bebukom, akkor csak az angol B menthet meg. Csoporttársaimat a második szinkron után kaszálták el, vagyis az első konszek nekik is megvolt...

Visszahívtak spanyol szinkronra. Carlos rendes volt, ugyanazzal vezette be az Európai Bizottság új közlekedési "hoja de rutáját" (minő mázli, hogy előző nap a némakabinozásnál ez is előkerült: útitervnek hívják), mint nekünk a BME-n a vonatokról szóló előadását. Biciklik, hibrid autók, ilyesmik.

Kimentem. Visszahívtak angol konszekre. A tolmács bácsi rám mosolygott: "Eddig nagyon szépen halad" - mondta. Itt volt az a pont, hogy az összes vizsgát már nem bukhattam el. A szöveggel megint szerencsém volt, előző napi hír, és még olvastam is, hogy a német alkotmánybíróság jóváhagyta a görög mentőcsomag alkotmánykompatibilitását, de egyúttal arra kötelezte a kormányt, hogy legközelebb konzultáljon a Bundestaggal. Tett bele a felolvasó egy kis csavart, valahogy úgy nézett ki, hogy "ha alkotmányellenesnek ítélték volna, elszabadult volna a pokol. Persze ennek valós veszélye soha nem volt, hiszen ha lett volna, akkor már korábban elszabadul a pokol". Na, ezt, első hallásra, nem sikerült kibogozni, de mire nekem kellett elmondanom, összeállt. Erre a teljesítményemre konkrétan büszke vagyok: feküdt a téma, ismertem a szakkifejezéseket, az anyatejjel szoptam magamba a HVG-t, satöbbi.

Kiküldtek. Tudtam, hogy ha ketten jönnek, akkor azt jönnek elmagyarázni, hogy miért nem mentem át. Egyszer csak megjelent a zsűrielnök, és nagy lábdobogás hallatszott mögötte. Na, mondom, itt a vége. Ja, nem, csak pisiszünet. Ekkor döntöttek úgy, hogy "na, ez a jelölt még nyúz minket egy darabig"? Mindenesetre ebben a negyedórában hiába csokiztam, rám tört az a halálos fáradtság. És most jön a francia. Tudtam, hogy ez az elnök nem fogja nekem megadni az angol B-t, ha megfeszülök, se. Akkor viszont franciából virítani kell.

A felolvasó itt is nagyon aranyos volt, csak én alapvetően nem tudok franciául. Legalábbis nem biztosan. Mindenesetre annyit felfogtam, hogy a halal élelmiszerekről van szó, de hogy a piacukat dollárban mérik-e vagy euróban, abból nem csináltam nagy ügyet, sőt, a végén még vissza is kérdeztem, hogy a Fleury Michon, aminek a nevét alig bírtam leírni, mi a fenét árul? (Sertéskolbászt. Értitek, muzulmánoknak. Végülis logikus, nem?) Mindenesetre valamit nyögtem, és a végére odasikerítettem egy olyat, hogy "elidegeníthetetlen része a francia élelmiszerpiaci körképnek", aminek hellyel-közzel volt is értelme.

Na, ezek után úgy mentem ki, hogy Mária, ugye nem hiába gyújtottam neked egy euróért gyertyát a Finisterraekerkben (azért kerestem fel a zuhogó esőben, mert tetszett a neve, meg különben is, Manu Chao óta érdekel, hogy "qué horas son allá Fisterra"), úgyhogy légy oly kedves aktivizálni magad! Csak még ez az egy szinkron sikerüljön! Liberty ezt a pillanatot választotta, hogy sms-ben érdeklődjön a "hogy ment"-ről. Tájékoztattam, hogy még megy, aztán egyet szusszantam, egy kocka csoki, és vissza szinkronozni.

Ekkor beütött a katasztrófa. Homályos, rizsás szöveg következett az időről, annak méréséről, használatáról, "másképp illatozik az óra a japánnak, mint a brazilnak, na és hát a gyerekek meg az idősek, hogy azok hogy!". Nem túlzok, hetet-havat hordtam össze, fogalmam se volt, hogy ezzel hogy fognak átengedni. Agyilag levegőért kapkodtam, de ez szerencsére nem látszott.

Kimenekültem. Most már nem mosolyogtak azok se, akik a jobb pillanataimban (Hópihe, vagy amikor az anyóst "szeretett lénynek" neveztem a temetéses szövegben) még igen. Mi lesz most?

Ekkorra kilogikáztam, hogy a francia konszek megvan, mert különben nem szinkronoztattak volna, és még egy teljes nyelvemnek meg kell lennie. Márpedig ha a francia konszek megvan, akkor a többinek mind sikerülnie kellett, mert akkor még sokkal jobb voltam.

Várás, várás. Visszahívtak retúr konszekezni. Az oktatási rendszerről meg az esélyegyenlőségről szólt a szöveg, szép lassan, tagoltan olvasták fel (a többi szöveg se tűnt szemét módon gyorsnak, de ez különösen baráti volt, egész szavakat tudtam leírni). Azzal a teljesítményemmel a BME-n istencsászár lettem volna (persze ott nem ilyen szövegek voltak). Elégedett voltam magammal, tényleg. Aztán ki, várás, várás. Visszahívnak, azzal, hogy "már csak egy kicsi van hátra". Nocsak, meglenne a retúr? Aztán az elnök asszony szólt, hogy nem oda kabin, tessék szépen a "Candidate" tábla mögé ülni (lehet, hogy a többieknek kiírták a nevét, csak az enyém nem fért ki?).

"Most azt fogjuk tesztelni, hogy mit tud az Európai Unióról" - mondta az egyik bizottságos. E? Álljunk csak meg, az EU-ról csak akkor kérdeznek, ha a tolmácsolós részén átmentem! Akkor most.... ÁLLJ, ÁLLJ, ÁLLJ, legalább a kérdésre figyelj oda! - parancsolok fegyelmet magamra. A schengeni egyezményt kellett elmondanom, makogtam valami, hogy mikor hozták létre, fogalmam nem volt, kábé tudtam, hogy kik a tagjai, meg hogy Magyarország elnökség alatti célja volt a két új tagállam beléptetése... de ezt is csak véletlenségből tudtam, mert az intézményekről szóló, gondosan kigyűjtött táblázatocskámban ez nem szerepelt.

Utána pedig: gratulálunk, három C-vel akkreditáltuk...

BESZ@RÁS, erre jobbat nem tudok mondani. Nem hittem el. Nem volt nálam névjegy (még ebből is előnyt kanyarítottak: mondtam, hogy nem voltak ilyen magas reményeim, erre közölték, hogy tartsam csak meg ezt a szerénységet, és hamar be fogok illeszkedni), nem vágtam rá magabiztosan, hogy "Brüsszel" lesz a professional domicile-om, nem tudom, mit kellett volna csinálnom, amit még így is elfelejtettem, de mindenesetre kaptam névjegyeket, tippeket, hogy kit hívjak fel, ha szállást szeretnék, meg úgy egyáltalán. Álom. El se hiszem. Sikerült!

J. a szemközti étteremben várt. Rohant elém. Na? Sikerült! Nagy összeborulás, egymás nyakába ugrás, pont, mint azon a sokszor megkönnyezett malévos videón, ahol a reptéri viszontlátásokat jelenítik meg hasonló módon. Szerencsés véletlenként pont a felolvasó Madame is ott volt, épp a J. melletti asztalnál. Megkérdezte, hogy sikerült, és gratulált.

Az igazság kedvéért hozzá kell tenni (neki is megmondtam, mármint a Madame-nak), hogy rám szóltak, hogy a franciámon még dolgozni kell. Én azért tudom, hogy ha az angolt hagyom utoljára, azt is képes lettem volna pontosan ilyen színvonalon hozni, meg azt is tudom, hogy persze, imposztor vagyok franciaügyileg, de hát az a szomorú igazság, hogy az első team sheeten, ahol szerepelni fogok a magyar kabinban, nem lesz ott a FR rövidítés mellett, hogy "ippeg'hogy".

Örömködés volt nagyban és sms-ek írása. Itthon derült ki, hogy mennyien gondoltak rám. Igazából lehet, hogy ez egy rajongógyűjtő játék volt, és akire többen voksoltak azzal, hogy pár órán át rá figyeltek és neki küldték a buzdításukat, az "nyert"? Mert fel nem bírom fogni, hogy mit csináltam én jobban, mint a csoporttársaim, akik legalább ugyanannyit dolgoztak ezen, mint én, legalább annyira rászorulnának, mint én, és egyáltalán nincs kevesebb gyakorlatuk, mint nekem (ugyanis őket ezzel az érvvel kaszálták el a szinkronon).

Azért nagy ciki lett volna hazajönni, és megmondani mindenkinek (az anyukám által sittelt gyerekek nagymamájának, a volt franciatanáromnak, a mensásoknak, akiknek hiányoztam a táborban és rám írtak, hogy miért nem vagyok ott...), hogy hiába szorítottatok, nem sikerült. Nagy közös szívgyűjtés volt, távoli afrikai falvakban lehetett ilyen a holdraszállás: az egyetlen rádión hallgatják, hogy mi van, kimennek a mezőre, felnéznek, nem látnak semmit, és gondolnak erősen Armstrong bácsira... hát ilyen volt ez is. Kösz mindenkinek az energiát!