2 down, 4 to go!

Avagy Asma esküvője.

Tavaly, Raméhoz kábé csak én nem vittem pasit. A katolikus esküvőkről tudni kell, hogy egyedülállóként teljesen elviselhetetlen, ugyanis a többi vendég 1) foglalt, 2) öreg. Tertium non datur. Ehhez képest most az összes hajadon kalóz (szám szerint 4) az én leonbergim széles vállaira volt kénytelen támaszkodni... már ha táncolni akart.

Na de kezdjük az elején. A leánybúcsún kaptam az ötletet a menyasszonytól, aki ott értesült a leonbergi létezéséről, miszerint hívjam meg. Meglepetésemre ráállt (asszem, Jóanyám főztje helyesen kondicionálta arra, hogy Magyarországon jókat lehet enni), de hát miért is ne, sör itt is van. Meg volt más is: mivel úgy jött ki a repjegy, hogy ő egy nappal előbb érkezett, mint én (jobban mondva érkeztem volna én is akkor, csak amikor ő leszállt Budapesten, én még bőszen szavazatot magyaráztam Strasbourgban), beizzítottam Fefét. Sok közös vonás van bennük: meg nem értett reálagyú csodagyerekből harmincas korukra önjáró férfivá lett, diploma nélküli zsenikről beszélünk, akik ugyan egész másképp, de mélységesen tudatosak, nem vetik meg a sört, és nagyon szeretem őket. Szóval reméltem, hogy jó lesz.

Az esküvő napján aztán kiderült, hogy végre valamiben én vagyok a jobb: jelesül abban, hogy megbecsüljem az öltözködéshez szükséges időtartamot. A kedves ugyanis nem számolta bele a tökegyforma fehér ingek és irreleváns nyakkendők egymáshoz próbálgatását, továbbá a tükör nélküli lakásban a tökéletesen megzabolázhatatlan frizurája miatti parázást, ami ráadásul tök feleslegesnek bizonyult, mert a wet look zselét, amit magával hozott, klasszul pótolta a szemerkélő eső. 

Mi már csak úgy mulatunk, hogy előbb mentünk lagziba, mint templomba, dekorálni. Desirée azon vigyorgott, milyen poroszos következetességgel borzolja a pasim a kissé kilapult papírpomponokat, Atalanta pedig odasúgta, hogy milyen hatékonyan bogarászta össze az ülésrendet a névre szóló mézeskalács szívekkel, és meg van dicsérve. Mondjuk az én szívemet is rémségesen hatékonyan megkaparintotta, és egész este büszkén hurcolászta a mellső zsebében, és tett rá utalást, hogy szívesen (hehe) juttatná még biztonságosabb helyre. Mire én elkértem az övét, és másnap délelőtt hasított belém, hogy ott hagytam az étteremben. Több áttételen keresztül átsejlett aztán az alkohol indukálta amnéziámon, hogy mégis a táskámba tettem, és akkora kő esett le a szívemről, mint a Gellérthegy. Hát mekkora ciki lett volna elhányni a pasim szívét. Ööö... rossz igeválasztás.

Na szóval, Jóanyám révén jutott a bendőnkbe valami értékelhető meleg kaja (konkrétan az én kedvencem, a sütőtökkrémleves, meg az a kaja, amire a leonberginek még telefonban is hallhatóan felcsillan a szeme: a tojásos lecsó. Mondom én, hogy neki valahol magyar szíve van! Bár hogy nyelvileg teljesen bikkfa, az is ténykérdés. Felírt magának néhány létfontosságú mondatot, amit igyekeztem az ő mnemonikai módszereivel megtanítani neki, úgy is, mint "YO napot!", "Chocolom" (ez mondjuk Jóanyámnak volt fontos), "egy sört kérek" (ehelyett néhányszor szőrt mondott ugyan, de egy olyan esküvőn, ahol kétliteres Zsindelyes pálinkák mosolyognak az asztalon, ezen senki nem akad fenn), és "a leonbergi vagyok, az Adél pasija". Ehelyett megpróbáltam a szalonképesebb "barátja" kifejezést megtanítani neki, de abban már túl sok volt a mássalhangzó. 

Eljött az ideje a felöltözésnek. Az utolsó pillanat pánikjában a strasbourgi plázában vettem egy ruhát (peremfeltételek: legyen szűk, rövid, ne fehér, ne fekete, és legyen hozzá cipőm meg táskám). Végül annyira jól sikerült, hogy önhibámon kívül összeöltöztem a koszorúslányokkal. Csak a boltban nem vettem észre, hogy az anyagon konkrétan a holdsugár is átsüt, alsószoknya meg nyilván nincs benne, de amikor a leonbergitől megkérdeztem, nem nézek-e ki úgy, mint egy ribanc, nagyon kedvesen csak annyit felelt: "Nem, ahhoz túl öreg vagy". 

Miután abba bírtam hagyni a röhögést, elmentünk a misére, amiből ő annyit értett, hogy sokkal többet beszél az ifjú pár, mint náluk, továbbá kicsit megütközött a Miatyánkot követő össznépi kézfogáson. Nekem is volt újdonság: olyan rég voltam ilyen helyen, hogy meglepetésként ért, hogy Jézus vére már nem "mindenkiért", hanem csak "sokakért" ontatik ki. Mi a fene, beszivárogtak a Jehova tanúi, már csak a kiválasztottaknak jár a transzfúzió? Ramé felvilágosított, hogy évezredes félrefordítást kalapáltak ki, de ezt az apukájától ne kérdezzem meg, mert az hosszú lenne. 

János atya mondta, hogy ő sokat esketett, de ritkán ilyen kedves párt és ritkán ilyen "imádságos lelkületű" gyülekezet előtt. Persze ezt bármikor mondhatja, de én is éreztem valami ilyet. Nem mintha a többi esküvő ne lett volna szép, de Ramééknál például ötven fok volt, amitől mindenki eleve groteszk hangulatba került, gyerekek randalíroztak meg ilyesmi, itt pedig, talán azért, mert még mindig nem hisszük el az őszt, olyan finom, ezüstös és tényleg áhítatos hangulat volt, amitől még Sátánka (Ramé kölke) is elcsendesedett. A leonbergi diszkréten magához horgászta a kezemet, én meg néztem, ahogy Asma komolyan és szeretettel néz a fél méterrel magasabb férjére.

Persze nem én lennék, ha nem alakítottam volna itt is: Auriale a kezembe nyomott tizenöt szappanbuborékfújót, hogy rizs helyett szórjunk rájuk lúgos levet, tehát nekem ugrásra készen kellett ülnöm az ajtónál, hogy még az ifjú pár előtt kiérjek. Ja és a bejáratnál elő akartam venni a badge-emet. Arra ugyanis emlékeztem, hogy templomba belépéskor valamit csinálni kell, szenteltvíz viszont nem volt. Jól van, agyamra ment a Zunijó.

Utána kollektíve hátramentünk a templomkertbe "gyepet szellőztetni" ((C) Asma), a tűsarkak nyújtotta vertikális előnyöket a felázott föld hamar kiegyenlítette. Persze megint a legmancsolósabb diós süti volt a legfinomabb. A csokorért, életemben először, versenybe szálltam, de Asma húgával szemben esélyem se volt; hát igen, ő még mindig vív. 

A lagzi meg szerintem frenetikus volt, attól eltekintve, hogy a leonbergit hozzám képest egy oszlop ellentétes oldalára plántálták. A "gyerekasztalnál" ültünk, amiről igazából kiderült, hogy buliasztal, és rengeteg töményet ittunk. Ettől az utóbbi időben elszoktam, de a csúnya vég csak később jött. addig még megtanítottuk a leonberginek, hogy "egészségedre", meg "szeretlek", és finom unszolásomra még táncolni is hajlandó volt, gyakorlatilag az összes kalózzal. Vonatozás hál'istennek nem volt, viszont vicces babafotók mérhetetlen mennyiségben. Néha elvitatkoztunk, hogy az ott a képen kutya-e vagy macska. 

Az este nekem úgy éjfél körül kezdett összefolyni, és arról csak másnap értesültem, hogy Auriale és a leonbergi teljes egyetértésben és ékes Hochdeutschban cseréltek eszmét az orrom sajátosságairól (még számolunk). Az jótékony homályba veszett, hogy milyen nyers voltam szegény párommal, aki tulajdonképpen tökéletesen intézte az eseményeket, next thing you know, mellette ébredtem a saját lakásom galériáján.

Minden jó volt.