Beküldte Raya deBonel -
Az egyik nagy igazság, amit a szakmából megtanultam, az, hogy magabiztosan, rezzenéstelen arccal kell akár azt is mondani, hogy "teljesen egyetértek azzal, hogy a lápi főkajárok mentesüljenek a minimális ficedli követelménye alól, ugyanakkor az európai szabadságjogok lábbal tiprása lenne, ha megengednénk, hogy a lápi főkajárok tetszőleges méretű ficedlivel hecsenjenek!" (egyszerűbben: "A! továbbá nem A!"). Vagyis, ahogy egy kedves, soknyelvű kolléga mondta, "un peu whatever"-t mondhat az ember, csak hihetően tegye. Az éppen aktuális courserás kurzuson megtanultuk azt is, hogy az tud igazán hitelesen becsapni másokat, aki maga is elhiszi. Ezt aztán a mindennapi életben is annyian gyakorolják, hányszor, de hányszor belefutottam abba, hogy az állandóan kételkedő okos helyett bedőltem a holtbiztosan hülyeséget állítóknak. Most meg kicsit átestem a ló túloldalára.
Olyannyira nem hiszem el senkinek nem csak azt, hogy jobban tudja, mint én, hanem egyáltalán azt, hogy tudja, mit tudhatna jobban, mint én, hogy a múltkor elszántan próbáltam bemenni a kabinokhoz vezető zárt ajtón még akkor is, amikor egy kedves úriember próbált átterelni a főbejárathoz. Egyszerűen nem hittem el, hogy amin két perccel ezelőtt kijöttem, azon nem lehet bemenni, azt meg aztán végképp nem, hogy ő tudja, hogy én hova szeretnék menni.
Sportot űzök abból, hogy a fotós fórumokon, a Mensa-listán meg mindenhol kérdéseket teszek fel, amire még guglizás után se tudom a választ (vagy csak azt se hiszem el), aztán mire válaszolnak, már régen tudom, hogy mit akarok csinálni, onnantól meg a téma akárhány szakértője is hozzászólhat. Már tényleg csak röhögni tudok magamon.