Diwali

Ma van Diwali, a fény ünnepe. A Facebookon is egész nap záporoztak az ezzel kapcsolatos bejegyzések. Sri Ráma visszatér a világba, de Káli istennő is, tudniillik újhold van, meg sötét. Ezért kell gyertyákkal kivilágítani az éjszakát. És persze, mint minden ilyesmi ünnepen, kapunk egy-két bónuszt: kívánni lehet, talizmánokat szentelni meg effélék. 

A hindu vallás valamit jól csinál: minden istent magába fogad, ráadásul az ünnepeken igen jókat esznek és szép egzotikus rituálékat végeznek, ezért úgyis az lesz a vége, hogy mindenki hindu lesz. Csak az a baj, hogy túl sok a bónusz. Ha minden csecsemő kap a nyakába kígyómarás elleni amulettet, attól még pont ugyanannyi gyereket fog megmarni a kobra, csak talán akit mégse, az azt fogja hinni, hogy az amulett miatt volt, akit meg igen, annak a gyászoló szülei majd arra fogják, hogy nem égettek viszont krokodilfogat a bölcső fölött. Békés vallás, olyan sokrétű, hogy elhallgattat, mert bármelyik isten igazságossága ellen lázadoznál, ezer szintről hurrog le a kórus, soha nem értheted meg az összeset, annyira bonyolult nyelveket beszélnek, ráadásul egyszerre. Ebből a szempontból kicsit olyan, mint az Európai Parlament, csak fantáziadúsabbak a ruhák. És tulajdonképpen végül nem hallgatunk ott se, funkcionálisan tesszük a dolgunkat, és bizonyára élvezzük is, hiszen a hindukkal ellentétben ezt mi választjuk. 

Hajlamos vagyok mindenben jeleket látni, jobban mondva próbálom oda, ahol nincsenek, nem belelátni, viszont amikor valaminek visszhangja van a szívemben, akkor nem hitetem el magammal, hogy nincs ott semmi. A fény ünnepével kapcsolatban nagyon is meggyőzött, hogy az első biciklilámpám, ami már egy ideje hézagosan égett, első érintésre szépen, fényesen kigyulladt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a nap folyamán váltogatta: hol csak akkor világított, amikor megnyomtam, hol teljesen önkényes ritmusban, hol magától, de nagyon halványan, és igen, olyan is volt, hogy szétszedtem, megigazítottam, és onnantól kezdve rendesen működik. Ebből aztán remek következtetéseket lehet levonni. 

Mindenesetre fényeskedett nekem a sötétben, amikor minden más fény kialudt, és a Cinquantenaire parkban csak a futók fejlámpája és egy kutya hámjára szerelt sárga villogók jelezték valamelyest más lények jelenlétét. Aztán ahogy haladtam, megtelt a tér fényekkel és hangokkal. Egy egész iskolai csoport szülőkkel és színes lampionokkal. Biztos az iskolában csinálták: legtöbbje ugyanolyan négyszögletes volt, és úgy tele volt ragasztgatva "Színes papírok, pontrácsok, vonalhálók"-darabkákkal, mint régen az a nejlonszatyor, amit Szonjának neveztem el és papírsárkánynak használtam (öhm, traumatikus gyerekkorunk című sorozatunkat hallották). Rohangáltak vele, lengették, némelyik szülő vitt még egy-egy flancos, rózsaszín pónisat, fogalmam sincs, hogy a jelenlévők közül hányan tudták, miről van szó egyáltalán, kinek mond valamit Káli (kinek jut esetleg eszébe saját sötét korunk, ami után kozmikusan csak valami kataklizmával kísért újjászületés következhet) vagy Ráma neve, úgy értve, kultúrtörténeti érdekességen kívül. Át lehet még élni egyáltalán a huszonegyedik században, hogy ezek nagy hatalmú és intelligens lények, akikkel dolgunk van, akiket nem jó megharagítani, viszont érdemes rájuk hallgatni, ha úgy döntenek, hogy beleszólnak az életünkbe?

Hazafelé jövet megálltam a sarkon az éjszakai boltban, és vettem egy olcsó öngyújtót. Tűzcsiholó szerszámra volt ugyanis szükségem, hogy mécsest gyújthassak, A fényért, a szerelemért, az álmokért. Boldog Diwalit.