Beküldte Raya deBonel -
Az év eddigi legjobb koncertje! Vannak zenék, amiket szívesen hallgatok élőben, és van Manu, aki 9 év alatt, amióta imádom, hozzám nőtt, és már szinte a szívemből énekel. Az én ereimben bizony ogrevér folyik. Azért azt még nem sikerült megértenem, hogy egy olyan zenekar koncertjén, ahol a refrénben benne van, hogy "marijuana ilegal", hogy terjenghet ilyen eszméletlen fűszag.
Az előzenekar a Troba Kungfu volt, akikkel csak az volt a baj, hogy a frontember tangóharmonikázott. Hálátlan dolog lehet, mert a fél közönség a pokolba kíván téged és a saját kedvencét akarja látni.
Manuék a szokásos módon belecsaptak a lecsóba, de már okosan követik a kardióedző tanácsait: minden szám lassú lötyögéssel kezdődik, ezalatt mindenki rendezi a sorait, aztán amint Manu kifújta magát, jön a gyors rész és a pogózás. Hál'istennek Manu szereti újrahasznosítani a nótákat, mondhatni úgy illenek egymáshoz a részek, mint a legó.
Eleinte a nyolcadik sor jobb szélről indultam, de a sorozatos lökéshullámok és okos helyezkedés révén a második sor közepére küzdöttem fel magam.
Nagyjából ott kezdenek bevadulni a dolgok, amikor Manu a mikrofonnal püföli a szíve tájékát. Ilyenkor fokozatosan elállatiasodik a tömeg, az első gyengék a korláthoz támolyognak, a levegőbe már szilárd tárgyak is kerülnek, úgy mint szappanbuborék, strandlabda.. . és bodysurf.
Az volt a meglepő, hogy se a táskákat nem ellenőrizték, se sört vagy fényképezőgépet nem volt tilos bevinni, de még azt se "kísérték ki a szélére", aki felhágott a többiek mancsaira.
Az is épp elég idegesítő, amikor egy nagytestű, izzadt pasi próbálja magát az első sorba verekedni, és eközben felborít mindenkit, aki az útjába kerül. Valamelyes kárörömmel nyugtáztam, hogy az első sor közepén lányok kapaszkodnak a korlátba, és mögöttük áll még két hullámtörő sor, szóval a kicsi, könnyű ismét diadalmaskodott. A legbosszantóbb viszont az, aki kezét a korlát szarvára teszi és hátranéz: hát az ilyen nem méltó Manu Chaót látni (nem is látja). Néha szinte kedvem lenne szólni, hogy a látvány amarra van.
Ez egyszer örülök a brüsszeli időjárásnak: sokkal kellemesebb volt 18 fokban, szélben pattogni, mint tűző napon 50 fokban. Persze kiizzadtam, rekedtre üvöltöttem magam, és fogalmam sincs, hogy fogok teljesíteni holnap reggel 9-kor, de ez a színes-szagos energiakavalkád, ez megérte. A Despedida (ami arról szól, hogy fiúlény végre felépült lánylény távozása okozta sokkból, és hagyományosan úgy folytatódik, hogy "szerelmem, visszavárlak, életem minden napján, minden órában...", itt ez a rész kimaradt) utánafűzve a Mentirával, hát, az libabőr.
A slusszpoén meg az volt, hogy a Qué horas son, mi corazón? mondat nekem ma nagyon is releváns, ugyanis életemben először elaludtam munkanapon: a telefonom ugyanis lodoni időre volt állítva... szóval ezt mintha nekem énekelte volna. Ja, és megszabadultam a hazaküldendő cuccaimtól, és elmentem a parlamenti kabingyűlésre, és a nyarat ezennel megnyitom.