Shake it!

Most már megint jó. Lassan kezd leesni, hogy mennyi sok dolog van az életemben, amitől gyakorlatilag a fenekemet kéne örömömben a földhöz vernem, de ehhez is egy ilyen dolog - Sameer jógaórája - kellett. Az az ember nem csinál semmi különöset, talán kicsit viccesebb az akcentusa, mint a többi tanárnak, de körülbelül ugyanazt mondja, persze megspékelve néhány olyan érdekességgel, ami a kb. 18 éves Tracy szájából nem hangzana hitelesen ("huszonöt éve ezt csinálom, higgy nekem"), illetve olyan instrukciókkal, amiket Audrey parancsára egyszerűen nem hajt végre az ember ("ne gondolkozz, ne figyelj másra, csak az én hangomra, hagyd, hogy én irányítsam a testedet"). Mégis valami olyan hihetetlen karizma árad belőle, hogy legalábbis engem arra sarkall, hogy a végsőkig feszítsem magam, minden apróságot úgy csináljak, ahogy mondja - holott pont azt szokta ismételgetni, hogy ezt a kilencven percet aztán tényleg csak magunknak csináljuk. Én ugyan szoktam mindig hozni egy gondolatot, érzést vagy problémát, amit "felajánlok" a jógaóra nemes céljaira, na de azt azért én se gondolom komolyan, hogy bárki igényt tartana az eltorzult arcomra, a patakokban folyó, mérgekkel teli izzadságomra meg a nyomdafestéket nem tűrő gondolatokra, amikkel futólag azt illetem, aki ezt az egészet kitalálta. 

Na de a sok szenvedés után egyszer csak jön a végső savászana (hullapóz), amiben az a megdöbbentő, hogy miközben egy sima hanyattfekvésről van szó, érezni lehet, hogy a térdem is jobban felfekszik a padlóra, mint előtte, és igenis kemény koncentrációt igényel, hogy semmilyen izmomat ne feszítsem meg. Ezután következne a meditáció, amit néha pár perc üzemi hőmérsékletre hűlés után feladok, mert látom, hogy az agyammal kábé centrifugálni lehetne, szóval ebből már nem lesz elmélyedés. 

Tegnap viszont megpróbáltam lokalizálni valahogy ezt a lassan állandósult rosszkedvet, amit lehet persze az expat-létre fogni, csak nemigen érdemes. Otthon ugyanezt érezném, ugyanúgy lennének magányos estéim, ugyanúgy kevéssé érnének rá az emberek (mert vazzeg van, akinek dolgozni kell, attól még, hogy én úgy tűnik, hogy a szabadúszó létnek köteleztem el magam), szóval semmi okom búbánatosnak lenni csak azért, mert Brüsszelben ért a végzet. És hirtelen elkezdtem érezni egy szív (szerv, nem cukiság) alakú, barna-vörös tarisznyát a mellkasomban, és próbáltam lelélegezni azt onnan. Én mindent színekben látok és érzek, úgyhogy a fentről beáramló prána (amit elvileg már a jóga elején igyekszünk célzott légzőgyakorlattal becsalogatni) aranyszínűnek érződött, és nyomta lefelé azt a táskát. Ahogy lemozdult a mellkasomról, könnyebbnek éreztem magam, de szerettem volna teljesen eltávolítani, nehogy gyomorfekélyt vagy vesekövet, vagy horribile dictu libidócsökkenést okozzon. Szóval izmoztam spirituálisan rendesen, és végül le is tornáztam - mondjuk a bokámig. Na, itt jött az a végtelen finom rugdosás, ami gyakorlatilag csak a szőreimmel végeztem, mert ugye megmozdulni nem kéne, de még így is éreztem, hogy mint ahogy a szedőkanálról lecuppan a fagyi, ide-oda hintázik a súlypontja, és pont a megfelelő pillanatban kell megrázni ahhoz, hogy végleg leessen. Asszem, sikerült.