Éljen március Idusa! (akárki is az)

Mostantól nagyobb nemzeti ünnepeken hazajövök. Legközelebb április 4-én.

Ma összefutottam a környéken lakó easy riderekkel. Nagy harsányan kérdezték, hogyhogy gyalog. Elmeséltem, és gyorsan hozzátettem: "de irigyellek titeket". "Mi meg téged" - válaszolták rögtön. Nem tudják, mit beszélnek, komolyan. Anyagilag persze, de ezen a héten konkrétan egy pókháló szintjére nyűvődtek az idegeim, tegnap Charleroi-n úgy elkezdtem üvölteni a biztonságissal, hogy még egy megnyugtató hangú reptéri tyúkanyó is odajött. Pedig tökre nem volt igazam. Rám fért már egy kis feltöltődés itt Magyarországon, na. Atom puha bundácskája (hever szerteszét a házban, vö. tavaszi szőrváltás), Jóanyám főztje, emberek a telefon másik végén, Racka a Millenárison, punkrock a Tündérgyárban. Ez kell nekem!

A hetem úgy nézett ki, hogy hétfőn tökegyedül, kedden pedig főnök úr társaságában ültem utóbbi irodájában, egy olyan ósdi böngésző előtt, hogy a Gtalk nem futott rajta (a Facebook chat viszont igen). A hét közepére sikerült nagyjából mindenkivel összevesznem (asszem, a kalózokkal nem, a falkával csak azért, mert nem beszéltem velük, meg lehet még néhány random ember, aki azért ekkor is szeretettel gondolhatott rám), plusz ugye nem volt gépem, mert elfelejtettem vinni a töltőt. Ennek megfelelően amint lezavartuk a szerdai tárgyalást, rohantam a vonathoz és 3 órát zötyögtem Brüsszelig. Az IC Belgiumban a minden bokornál megáll típusú vonatot jelenti, és ezt az sem teszi romantikusabbá, hogy olyan bokroknál, amiket Marbehannak, Ciney-nek és Gembloux-nak hívnak Karakószörcsök alsó helyett.

Odahaza kiszórtam a bőrönd tartalmát, megtömtem válogatott szülinapi ajándékokkal (Ninikének, Raménak és Aurialénak, akiknek vagy azért nem hoztam eddig, mert nem fért be, vagy mert nem találkoztunk, vagy mert nem volt időm megcsinálni, nem kívánt törlendő), emberszerű, sőt, nőszerű állapotba hoztam magam, majd visszavonatoztam Luxemburgba az utolsó járattal. Konkrétan öten tántorogtunk le róla háromnegyed egykor. Még jó, hogy közel volt a szállodám, felcaplattam és ledőltem.

Csütörtökön meg nem is annyira a munka volt fárasztó, hanem az izgalom. A bíróság már az első perbeszédbe belekérdezett. Na, basszus, ennek nem lesz vége másfél óra alatt. Nem is, mert csak egy órába telt! És tolmácsoltam igazi angol parókás ügyvédet! És főnök úr még meg is dicsért érte, ugyanis a tárgyalás előtt 5 perccel kaptuk meg az anyagot, ami 8 oldal volt, ebből 1 oldal jogszabály felolvasása.  

Utána spuri a Flibco buszhoz (ez egy nagyon hasznos cég, különböző világvégi falvakból (úgy is, mint Luxemburgi Nagyhercegség) szállítanak élő és holt terhet a Charleroi-i reptérre), amin én voltam az első utas. Napsütés, kedvenc zenéim, internet... és mire a reptérre értünk, tökéletesen elegem volt a több órás várakozásból, utazgatásból, aminek látszatra semmi foganatja, mert úgyis mindig a Benelux államokban kötök ki. A Ryan gép 18 perc késéssel indult (sovány vigasz, hogy a Wizzair viszont tényleg elkésett, mert minket vártak, noha az ő gépük már rendben állt a rámpánál). Kezdem gyanítani, hogy amit fanfárok közepette be szoktak jelenteni, hogy megint pontosan érkeztünk, az úgy alakul ki, hogy az 1:45 hosszú útra kiírnak egy 2:00 hosszú időtartamot, úgy meg nem kunszt. A gép egyébként kamaszjárat volt, aki 18 éven felüli volt, az mind a tinik miatt bosszankodott. Bunkó, hangos, üvöltöző holland és portugál kölkök. Mellettem is egy ilyen ült, nem szokott még hozzá a szentem, hogy ekkora deltái vannak, ráadásul úgy gesztikulált, hogy kevés hiányzott hozzá, hogy orrba verjük egymást (ő kezdte!).

Leszálláskor Jóanyám várt, sütőtököt, sajtot és halat tartalmazó kajával, amitől kicsit csitult a bennem rejlő agresszív kismalac, majd odahajtottunk a Racka koncertre, ahol nem igazán tudtam, hogy mi lesz. Persze már régen tartott, valószínűleg ezért is mondtam Nagymedvének, hogy ne kérjen nekem tiszteletjegyet. Hát nem is kért. Már azon voltam, hogy ha ilyen érzéketlen, akkor hazamegyek, de ekkor a jegyszedő bácsi megszánt, megkérdezte, hogy ugye én vagyok Kovács Piroska a listáról, és sűrű bólogatásom ütemére rám csattintott egy karszalagot. Utána látványosan spanoltam az együttes tagjaival, hogy lássa, nem szélhámos vagyok, csak egy szegény, cserbenhagyott groupie.

Viszont pont a kedvenc számaimat még csak akkor kezdték, utána pedig megjelent Viktor, akivel A rackák világa könyvet nézegettük (míg ő a kelleténél néhány decibellel hangosabban értekezett arról, hogyan is keletkezett az a meglehetősen látványos sebhely a kezén, csak figyeltem az eladó kislány rémült arcát). Már mindenki elszállingózott, én még a rozémat iszogattam, aztán... hogy aztán mit csináltam, azt még értelmeznem kell.