Beküldte Raya deBonel -
Ezen a hétvégén azért nem írtam, mert el voltam foglalva az életemmel, jobban mondva a családommal. És milyen jó volt! Szombaton a Hickenberger klán ülésezett teljes létszámban az óbudai Trófeában, kettejük hatodik ikszének örömére (a klánstruktúrával tisztában lévők azt is tudhatják, hogy ez kiket jelent). A kajálda amúgy sokat fejlődött, amióta én utoljára ott voltam. Különösen értékeltem, hogy már lazacot és tengeri herkentyűt is lehet grilleztetni, négyféle leves volt, és sajtokból vágtak le kérésre (de ilyenekből, hogy Morbier! a magamfajta tudja értékelni az ilyesmit). Tök finom is volt ráadásul.
Este színházban voltunk, A nagy négyest láttuk, ami kiöregedett operaénekesekről szól. Engem vonzanak a kiöregedett él- akármik egyébként is, ez meg még ráadásul vicces is volt, és hál'istennek nem a nyugdíjas szex köré volt kanyarítva a történet, és Vári Éva se énekelt benne szopránt (ez mondjuk lehet, hogy hozzáadott a produkció értékéhez).
Vasárnap pedig Jóanyámnak volt szülinapja, ami azt jelentette, hogy ő purcant ki a kajakészítésben. Engem csak a zöldségekhez engedett hozzányúlni, így kerekedett egy Margarita-tál (paradicsom, mozzarella, bazsalikomlevélkék), egy karfiol- és egy görögsaláta, meg egy kissé édeskés, garam maszalával és korianderrel bőven megszórt párolt zöldség. Természetesen elmaradhatatlan sütőtökkrémleves is került, meg volt disznótoros, amire spórolva nem ettem húst két hétig. Az mondjuk elég állat volt, obszcén nagy mangalicahurkákat tudott szerezni az anyukám. És olyan tortát csinált, hogy megszólalt. De kajában a csúcs szerintem a bociszelet, ami elméletileg csokis süti belesüllyedős túrószigetkékkel, de gyakorlatilag egy spontán cukrászati orgazmus. Egy porszívó lelkesedésével toltam az arcomba, és nem voltam vele egyedül.
Na de ami még fontosabb, hogy tök jól tudtunk beszélgetni. Mármint az összes családtag az összes családtaggal, úgy tűnik, a hímeknek is sikerült végre beállítani a hierarchiájukat, így már nem akarják politikai síkon megölni egymást. Én leginkább különböző unokanővéreim körül keringtem, melynek következtében sok szó esett a flow-ról, illetve az állatokról (respectively). És este simogattam sokat Atomot is (azoknak, akik már-már kezdték hiányolni őt a narratívából).
Ma pedig istenesen nekikeseredtem, amikor el kellett jönni. Úgy tűnt, Jóanyámmal még három napig tudnék egyhuzamban beszélgetni, J-vel sajnos nem sikerült találkoznom (és jó ideig nem is fogok), itt pedig megint ugyanazok az ismeretlen arcok. Jó, ha Budapesten császkálok, akkor se tudok érzelmi kötődést érezni az utcán látott emberekkel, de ott 1) legalább minimális esély van rá, hogy ismerősbe botlok, 2) magyarul beszélnek, 3) van Kék Rózsa. Most azzal próbálom vigasztalni magam, hogy teljesen normális dolog egy túl rövid hétvége után szomorúnak lenni egy idegen városban, még az is teljesen normális, hogy ha nem várna rám holnap az EGSZB külügyi bizottsága, akkor legszívesebben felszöktem volna a visszafelé tartó Wizzair gépre, és hogy tökre hiányzik mindenki, akivel nem sikerült összefutnom.
Addig is egy eléggé hardrock dolgot sikerült művelnem a szobámmal. Ugye kulcskérdés nálam a világítás, azon egyszerű oknál fogva, hogy a plafonon nincs semmilyen lámpa. Na, ezért kaptam most az apukámtól négy kis LED-pálcát, amiből egyet ügyesen a tükör fölé, hármat pedig a ruhaállványomra applikáltam. Tud egyszínű lenni (kattintásra vált), tud egymásba olvadó színeket, és tud diszkós villódzást. Kész színterápia. Ja és van ugye lávalámpám is, a négy default lámpán felül. Ha így sem látok, akkor már én vagyok vakegér.