Bosch, Den Bosch

Csak vége lesz ennek az őrületnek is egyszer. Egyelőre a vasárnapra betervezett majmos dupla randi tartja bennem a lelket, de az se véletlen, hogy ilyenkor posztolok már megint. És ma 6-kor keltem fel. Vinnyogás.

Jól meghúztuk az utolsó modulvéget, senkit nem érdekel, hogy mikor alszol, beszélgetsz másról, mint az aktuális projekted, vásárolsz be, élsz társadalmi életet, sportolsz vagy netán csak meredsz magad elé és hagyod, hogy az agyad lehűljön: a lényeg, hogy minden kész legyen. A Gyapjas ma ki is borult, és nem az a gond, hogy ilyenkor elsírja magát, hanem hogy dühös is lesz, és még vigasztalni se merem, mert meg talál harapni. Namármost, ahhoz én már öreg vagyok, hogy hagyjam magam kiakasztani. Szakmai ártalomként ráadásul a közérzetem pontosan jelzi, mikor elég, és ilyenkor eliszkolok valahová, ahol nekem jó, akár csak egyedül, zenével a fülemen, de most éppen Den Bosch idei szenzációjára, a Hieronymus Bosch-nagykiállításra.

Többször volt olyan érzésem, hogy vagy időutazó volt a fickó, vagy valami nagyon durva gombát talált. Hihetetlen menő szörnyei vannak, és most világosodik meg sok minden a filmtörténetben: minden fantasy az ő köpönyegéből bújt ki.

Nekem mondjuk sajátos ízlésem van, általában a mellékalakok kötnek le, és egészen bizarr dolgokat látok bele a festményekbe (ebbe mondjuk nem nehéz).

Lám csak a jobb tablón azt a kék alakot, aki mászik a létrán, hát nem tiszta Na'vi?

Szerencsére az egyedi műélvezettel nem vagyok egyedül. A Menőmanó számára nem annyira fontos a balkezes identitás, mint nekem, ezért tőlem tudta meg, hogy nem véletlenül kezdi ő is hátulról az újságot, azt viszont én nem tudtam, hogy kiállítást is így jó nézni. Igazából eleinte az volt a stratégia, hogy menjünk oda, ahol nincsenek sokan, de két perc után rájöttünk, hogy ilyen csak lokálisan lesz, az érdekes képek előtt pedig soha, így aztán követtük azokat, akik hangosan kommentálták a képek műtörténeti jelentőségét, vagy éppen ahogy sikerült. Mindenesetre a rajzos teremben megakadtunk az átszúrt füleknél, ez valamiért nagyon tetszett a kedvesnek. Kénytelen voltam megkeresni az eredetijét, ami persze a triptichon két másik darabjával ellentétben nem itt, hanem Madridban lóg éppen...

Ezen itt alant meg hangosan röhögtem:

Boschnak sajátossága még az, hogy kábé minden motívumáról írt valaki valamilyen metálalbumot (bár ahogy hallom, ez az élet legtöbb velejárójával így van, tehát létezik reggeli metál, nyári metál meg ilyenek).

Már ki tudja, hányszor hosszabbították meg a nyitvatartást, de a műértő közönség csak nem szűnik, állítólag a helybéliek nézik meg harmadszorra-negyedszerre is, akkora szám, hogy 25 tuti festményéből* 19-et megszereztek a világ különféle múzeumaiból**. A Menőmanó szokása szerint spontánul akart beesni, hát az itt nem működik. Múlt héten kb. öt percünk volt kitalálni, hogy melyik nap tudunk menni, mielőtt elfogyott volna az összes jegy, és így is csak arra az idősávra volt, amikor pont fokhagymatömés közepette kellett ott hagynom a Gyapjast. Itt jön be a képbe az, hogy ha reggel 9 óta meg nem álltam úgy, hogy előző éjjel fél 3-ig varrtuk a nyomorult mágneseket, utána meg az afroeurópai beterpeszkedett az ágyamba, akkor délután fél 5-kor eljön az a pillanat, hogy a saját érdekemet nézve le kell lépnem, mert különben dühöngő őrültté változom. Az meg ugye nem túl vonzó.

Köztudomású, hogy nem csak a hisztis, de az okos nőket sem szeretik a férfiak, de azt nem lehet kibírni, amikor a kedves úgy akar címet adni egy diának a csütörtökön tartandó prezijében, hogy "the more later we start a project". Türelmesen végighallgattam a magyarázatot a hajógyár tervezési folyamatáról, és az ott előállított hajók dicséretét, majd megkérdeztem, hogy tehetek-e nyelvi észrevételeket. Az angol melléknevek középfokára vonatkozó eszmefuttatásom süket fülekre talált, majd órákkal később, már a fotelben lazítva a lelkiismeretes holland "tudom, hol olvastam ezt!" felkiáltással minden közvetlen előzmény nélkül felpattant, lekapott a polcról valami projektmenedzsment tankönyvet, majd rájött, hogy igazam van.

A másik dolog, amivel kapcsolatban észrevételeket szoktam tenni, az az angol kiejtés, mármint hogy "Al" és "owl", "rays" és "rise, "dog és "duck" emberi füllel megkülönböztethető kéne, hogy legyen, és jelenleg nem az. Cserébe megkapom, hogy bármilyen holland szót próbálok kiejteni, az meg számára felismerhetetlen, de szerintem ezzel csak engem bosszant, mert az azért neki is megkönnyebbülés, hogy a sorompót, amit az istennek nem tudok továbbra se angolul, és már a leonberginél is csak Schranke néven volt tisztelve, jelenleg hollandul emlegetem neki.

A múzeum után egy újabb holland egzotikumban volt részem. Persze ha az ember úgy parkol be egy szűk teremgarázsba, mint egy félkegyelmű szőke (kb. 60 fokos szögben), akkor esélyes, hogy baj lesz. Esetünkben cserbenhagyásos karcolás. Miután én kisajnálkoztam magam, a kedves pedig holland módra kidühöngte magát***, megkerestük a parkoló kezelőjének a számát, majd telefonon közöltük vele, hogy a 18:45-kor behajtott hupikék Volvónak baja esett, és ilyenkor ő mit tud tenni.

Csak elképzeltem egy pillanatra, hogy zajlana ez Magyarországon: ha véletlenül kint van a telefonszám, akkor már nincs az irodában senki, ha másnap telefonálsz, akkor vagy már nincs meg a felvétel, vagy csak a rendőröknek adják ki, de mire azoknál eléred, hogy foglalkozzanak veled, addigra megint csak nincs meg a felvétel, ha a fickó jó fej, akkor meg simán megmondja a vétkes rendszámát, önbíráskodj, ahogy jól esik. Ezzel szemben Hollandiában a behajtás időpontja alapján azonnal megtalálja a kocsinkat, semmilyen adatot nem adhat ki (azon kívül, hogy látja a felvételen, hogy egyértelmű a felelősség), de a rendőrségnek igen, és azok intézkednek is. Nem mintha a céges kocsi miatt annyira aggódni kéne, de akkor is.

Óvatosan próbáltam közölni, hogy nem hozok szerencsét az autókra, de a helyzet sajátosságai miatt azt nem mertem hozzátenni, hogy az aktuális pasim autójára, mert hallgatólagosan még mindig Lucia-záradék van. Ennek ellenére végre rákérdeztem, hogy MY-Campre mehetek-e vele. Jó, hogy lesznek még ketten a kocsiban, de akkor is. Ja és sütöttünk palacsintát.

*Egy 500 éve meghalt festő esetében nagy szám, hogy legalább ezekről kiderült, hogy ő festette, de pont ez a pláne, hogy egy új projekt még idén is talált olyan, eddig raktárban porosodó rajzokat, amiket igazából a mester festett.
**Including Metropolitan, a Szépmű egykori gyakornokaként nagyon kíváncsi vagyok, hogy szervezték le a transzportját. Annak idején rendeltem fegyveres kíséretet a Hölgy hermelinnel mellé, képzelhetitek, hogy egy tengerentúli repülőútnál hogy megy.
***Szenvtelen arccal kijelenti, hogy neki most az agya az fel van húzva, majd fényképet készít és feljelenti az elkövetőt.