Jongeweekend

Az alapvető különbség egy mensás és egy nem mensás társaság között az, hogy utóbbiaknak folyton járatni kell a szájukat (ahogy Ford Prefect cinikusan megfigyelte, különben elkezdene működni az agyuk), előbbiek meg csak ülnek egymás mellett egy napsütötte padon, mindegyikük a saját gondolataiba merülve, aztán egyszer csak az egyik böffent egyet (néha szó szerint), és két perc múlva filozófiai vita folyik a börtönbüntetés pszichológiai hasznosságáról vagy a tóriumreaktor előnyeiről, és ez őszintén érdekel mindenkit, még azt is, aki bőséges Nagy Lebowski-pólógyűjteményének egyik darabját hordja, bár a minta sose látszik ki a szakálla alól, és egy „The Habit” feliratú, könyv alakú dobozból sodorja a füves cigit. Egyébként a legtöbbet vele beszélgettem, kicsit Fefére emlékeztetett, csak csöndesebb kiadásban, és volt még egy menő tulajdonsága: a longboard.

Rólam tudni kell, hogy egyetlenegyszer próbáltam gördeszkázni egy erkélyen, és már az is csúfos kudarcba fulladt, ehhez képest fél óra után szlalomban száguldottam lefelé egy kanyargós bicikliúton, és az se nagyon zavart, amikor lefutott egy csivava meg ilyenek.

Egy ilyen mindenkinek köszönős dél-holland faluban voltunk egyébként, iszonyat mennyiségű társasjátékkal és egészségtelen kajával összezárva. A játékokról annyit, hogy ma délután hálásak voltunk annak, aki valami vakszerencsével megnyerte a Roborally-t, mert legalább abbahagyhattuk végre. Avagy: amikor pályanehézséget választasz, ne az intellektuális hiúság vezényeljen… Ugyanis akkor könnyen egy ilyen pályán találhatod magad:

Körülbelül olyan érzés, mint egy fesztiválon nagykoncert után elszaladni sörért, pisilni, majd megkeresni a barátaidat, akik elugrottak a sátorhoz egy pulóverért, aztán eszükbe jutott valami.