Paraiso

Első napok a farm után... amikor a felhőtlen örömöt a következők váltják ki az amúgy rendezett és higiénikus európai családból származó fiatal értelmiségiből:

- megbízható hőmérsékletű zuhany
- ágybawifi
- meglátom a reményt, hogy a körmeim valaha tiszták lesznek
- a macskakövön lezörömbölő lyukas kipufogós szemeteskocsinak a papírvékony ablakon átrezonáló hangja ébreszt, és nem a tehén (vö. ezt legalább nem nekem kell etetni)
- nem utolsósorban az étkezések időpontjának és tartalmának szabad megválasztása.

Nem is tudnám megmondani, mit műveltünk. Leginkább lófráltunk, kézmüves ruhákat szereztünk be, nyaltunk egyet a világ 25 legjobb fagyizójának egyikében, és eggyel jobb bort ittunk, mint a farmon.

Egészségeseket főztünk. Ezt a halat nekünk filézték ki, mi pedig a hostel konyháján sütöttük meg nagyjából az összes fűszerrel, amit találtunk, zöldséggel meg minden. 

És kihasználtuk a szomszédos Viña del Mar helyi specialitásait, de az egy másik bejegyzés. Utolsó nap elmentünk még kicsit kulturálódni, megnéztük

az Elhajlók Temetőjét (a protestáns mindenit ennek a sok rendetlenkedőnek, miért pont itt kellett nekik meghalni?) és Pablo Neruda egyik házát.

Ez a kertben volt, bent persze nem lehetett fotózni. Itt nem a szokásos "a nagy költő otthona, nagynénjének eredeti sérvkötőjével együtt", hanem egy óceánra néző, életteli, színes házra, ahol a nappaliban például egy körhintáról szökött ló díszeleg, a lépcsőfordulóban pedig ízléstelen orosz műanyag installáció még Neruda diplomata korszakából. Sok verse is ki volt állítva, azok nagyon megfogtak. Főleg, hogy az egész ház úgy néz ki, mint egy hajó...

Átlagos graffiti. 

Piac, itt végre nem volt drága a mandula. Rendesen fel is szerelkeztem az útra, ezalatt értsünk negyed kiló mandulát, diót és aszalt fügét, négy paradicsomot, fél kiló sajtot meg öt almát.

A Szőnyeg meglepett a végén. Sok mindenen mentünk keresztül együtt, de azt nem gondoltam, hogy kis híján velem jön! Fura, de vele több időt töltöttem 0-24-ben, mint bármelyik pasimmal, vagy tulajdonképpen Jóanyámon kívül bárkivel. Könnyes búcsút vettünk, aztán elindultam egy tudottan rémálomszerű 25 órás buszútra.

Ami végül annyira nem bizonyult rémesnek, tudniillik az első fölső széken ültem (pont mint anno Madrid és Valladolid között mindig), ilyen kilátásaim voltak. 

Az ország nadrágszíj-jellegéből adódóan muszáj a tengerparton végigmenni. Ismerősként üdvözöltem a La Serena-i buszpályaudvart, ahol vidám órákat töltöttünk úgy egy hónapja, az éjszaka közepén, dideregve, és stratégiai időközönként vásároltunk gépi cappuccinót, empanadát és habos-babos tortakölteményeket, miközben körülöttünk jöttek-mentek a tehetős bányászemberek Copiapóba, Coquimbóba, Antofagastába meg ilyen helyekre. 

Apropó Copiapó, ezen elmerengtem, miközben egy, az útra hengeredő felhőt figyeltem a város látképe fölött, ugye ott ragadt lenn a 33 bányász pont időben ahhoz, hogy Strasbourgban minden második nyavalyás beszédnek ők legyenek a témái (a vörösiszapon kívül, lásd még "azska", avagy Ajka franciásan ejtve). Később mindkét helyszín jelentőséget nyert az életemben, de a lényeg, amit mondani akarok, az, hogy 2010-ben még semmit nem tudtam Chiléről, nem hogy kijavítottam volna a Lonely Planet hiányos információit.