Életjel

A német vonatok a szokásos mértékben hozták rám a frászt (8 perc csatlakozás, 3 perc nyílt pályán álldigálás), de szerencséjükre volt konnektor. Meglepő módon Optimus fővezér 80%-os töltöttséggel érkezett Chilébe, pedig égettem rendesen (egy egész évad Boston Legal van nálam). Latin-Amerika legjobb két légitársasága* a LAN és a TAM, amik nemrég egyesültek (tádáá) LATAM néven. Az Európàn belüli ùthoz vadiúj, nyálcsorgatós Boeing 787-es dukált, ahol lehetett használni a saját headsetemet, az ablakok besötétítését pedig egyenesen elvárták (nem ám holmi prosztó redőnnyel, hanem gombnyomásra, polárosan). Pont nem sikerült végignézni a Monuments Ment, a következő, röpke 12 órás járaton pedig egy kissé lepukkant 767-es közlekedett, ahol a gépzajtól alig lehetett hallani, a képernyő is avíttos volt, úgy kellett szögben tartani. Ilyen sanyarú körülmények között néztem meg A Wall Street farkasát (Dicaprio addig játszik bekattant milliomosokat, amíg Oscart nem kap?) meg az A nőt. Vaksötétben értünk Limába, szóval még ha át is repültünk az Amazonas felett, nem tudok semmit, ráadásul még felhõs is volt az ég. Aztán, már Santiagóhoz közeledve, óvatlanul kinéztem az ablakon, és ott volt ez, amit a képen láttok. Na, ekkor már nem volt értelme azon parázni, hogy nekirongyolunk-e valamelyik hegynek. Inkább azt figyeltem, hogy hol fog valamilyen településszerkezet felbukkanni. Hát jelentem, a legzordabb hegyek is be voltak csíkozva szerpentinekkel, és elszórva egy-két ház is akadt. Aztán leszálltunk. Pontosan ahogy képzeltem: mobilreklámok alatt bádogkunyhók, kifogástalan autópályák mellett csirkeólak, terepjárók között ócska biciklik. De nem láttam hajléktalant, minden iskola kerítésén szépséges graffitik (nem összefirkálva), minden gyerek egyenruhában, satöbbi. A nagy latin életöröm leginkább kivi- és mandarinszínű házak formájában bukkan ki. A reptérről egy busszal, kb. 1 euróért bejutottam a 15 km-re lévő Santiagóba (hallja, Brüsszel?), onnan meg távolsági busszal még két és fél óra volt Quillota. A buszpályaudvaron az volt a vicces, hogy a különféle társaságok kb. 60 pultnál árulták a jegyeket, és nagyon tudni kellett, hogy melyik régióban van az úticél. Szuper űzleti modell, hogy mivel 10 percig gondolkodnak hárman, hogy az ùj rendszerben hogyan kell jegyet eladni és az utas alig éri el a buszt, időnként felvesznek pár percre egy mozgóárust, aki kaját-piát árul. Szalvétával. A "városközpontból" (ott van a Lider szupermarket) már csak a megfelelő iránytaxit kellett megtalálnom. Jellemző, hogy amikor rossz drosztra tévedtem, a férfi sofőrők közül egy tudta egyáltalán, merre van San Isidro, és azok is csak hitegettek, hogy ha nem lesz más, majd elvisznek, az első női vezető egybõl megmutatta, merre vannak a jó taxik. 700 buznyákot kértek, 1 liter benzin 850-be kerül. Egyébként gyalog sem leküzdhetetlen táv, de 1) nem tudtam, hol van, 2) már sötétedett, 3) az utazás második napján úgy gondoltam, ennyi kényeztetést megérdemlek. Ùgy tűnik, házigazdáim a jövedelmi olló jobbik végén találták magukat. Hatalmas ház, medence, játszótér, két autó, lugasok... Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, látszik, hogy két éve fogadnak önkénteseket, de inkább a jó oldalát nézem: ezen a házon nincs már mit csinosítani. Viszont van vetemény, néhány gyűmölcsfa, tehén, csirkék, szárazvécé (na, erről majd), meg két tündéri kutya. Bővebbet, képekkel majd este. *Bennen is felmerült, hogy mi van még, és például a limai reptérről fel is szállt valami Perui Légierő egy gépe, de biztos bunda volt a szavazás.