Beküldte Raya deBonel -
Elvégre mi lenne, ha egyszer mi is úgy viselkednénk, mint a párok, elmennénk például a jégszobor-kiállításra, húsvéti tojásokat festenénk, bicikliznénk a tengerparton meg ilyenek.* Á, dehogy, engem arra szemelt ki az ég, hogy megvalósítsam a leonbergi álmait, úgy is mint egy kanapét a szobája sarkába.
Hogy érthetőbb legyen: semmi nem volt ott. Mégpedig azért nem, mert azt a sarkot, amit egyik oldalról a radiátor csücske, a másikról egy koppra tolt ruhásszekrény, a harmadikról pedig az internetcsatlakozás határol, azt a kollégium tervezői úgy találták ki, hogy ott legyen a kupi. Ezt esetünkben egy ruhákkal telepakolt főnöki fotel jelképezte, meg három, szivaccsal teli kartondoboz. Amiből egyszer majd kanapé lesz. Ahonnan filmet lehet nézni a szemközti számítógépen, az ablakot résnyire nyitva isteni dohányzóhely, és ha összeveszünk, a hozzá tartozó pad csatlakoztatásával aludni is lehet majd rajta a vesztes félnek. Ó, istenem.
Állítólag azért váratott magára a beteljesülés, mert kedvesem meg akarta várni, amíg majd lesz autója. Finoman felhívtam a figyelmét, hogy ez felhasználói aktivitás (már legalábbis fegyveres fenyegetés, ha ugyan nem üzleti tranzakció) nélkül a legjobbaknak sem szokott összejönni (bár állítólag Chuck Norrisnak egyszer adott a Ferrari egy autót, így alakult ki a Forma-1 elődje, amiben még mindenki a pole positionben lévő elől menekült), erre úgy módosított, hogy még nem szánta rá magát, hogy megkérje kis padawanját arra, amit most majd nekem megparancsol. Így kötöttünk ki a helyi Obiban, amit ők Toomnak hívnak, és így lettünk összesen 37 méter hosszúságú faanyag büszke birtokosai. Büszke, ám jármű nélküli, ezt szeretném megjegyezni. Még szerencse, hogy az utolsó szakaszon (miután elcígöltük a zsákmányt a vonatig, majd keresztül az aluljárón) mégis csak felbukkant a padawan, és a hagyományoknak (a leonberginek saját készítésű tömörfa polcai vannak) megfelelően segített hazavinni a fát. Ennyivel szombatra meg is elégedtünk.
Aztán vasárnap 8-kor felkeltünk, hogy megszemléljük a terepet. A kupitlanítás után kiderült, hogy 150cm hosszú és 120cm széles lehet a tákolmány, jobban mondva pont pár centivel kisebb, hogy biztosan beférjen. Egyébként absztrakt paralelepipedon alakot tessék elképzelni, megtoldva egy konkáv trapéz alakú paddal. Igen, nagyjából ennyire volt halva született az egész terv. És teljesen nulláról, értsd: a munkafázisok közé tartozott a mérés, mentális tervezés, jelölgetés, fűrészelés (szerénységem mint nehezék működött közre), csavarok helyének kifúrása, csavarok betekerése, reszelés, rángatás és vasalás. Most értettem meg, mekkorát segít nekünk az IKEA, de absztrakt paralelepipedon alakú kanapét sajnos ők nem árulnak. És ha árulnának is, nem akarom elképzelni, hogy hoztuk volna el.**
Ehhez még tegyük hozzá, hogy csak a második műszak kétharmadában, amikor a szerkezet (majdnem szörnyet írtam) már a lábain állt, volt hajlandó a leonbergi kipróbálni, amit már délelőtt javasoltam, jelesül, hogy a fúróval lehet csavart is húzni, csak akarni kell. Innentől kb. ötszörös tempóra váltott a munka, egészen odáig, hogy bevonultunk a Sumpf klubba, mert ott van asztal. Igen ám, de sör is, itt szenvedett egy apróbb törést a projekt lendülete. Viszont ezek után soft skillekre volt szükség (matracot és bútorszövetet kellett vágni), tehát főleg én aktívkodtam, a leonbergi ott jutott megint szerephez, amikor tűzőgépből evolválódott géppisztollyal kellett az anyagot a fához rögzíteni. Itt szembesültünk a problémával, hogy a 150 centis anyag a 150 (mínusz pár) centi széles kanapén nem fog sokkal túllógni, viszont készletezési okokból kizárólag békazöldre impregnált fát tudtunk venni a kerethez. Ilyenkor én vagyok az ipari formatervező***, ugye, oldjam meg, hogy szép legyen.
Hát szerintem szép lett, viszont amint felnyaltuk a fűrészport, szivacsmorzsalékot és kettétört csavarokat****, és felvonszoltuk a dögöt művet az emeletre, kiderült, hogy azakétcentib@sszameg. A leonbergi átment full Einsteinbe (égnek áll a haja, lóg a nyelve, leleményes, németül káromkodik), én pedig konstruktívan rámutattam, hogy épp melyik lábát törjük le, ha abba az irányba tovább erőltetjük, édesem. Végül az internetcsatlakozó esett áldozatul. A leonbergi utólag nagyon örült, hogy 30 centisre csináltuk a lábakat, mert így finoman be tudott alulra kúszni, hogy valahogyan a helyére periszkópozza a dugaszt. Persze ezt a pillanatot választotta a padawan, hogy bekopogjon Tantrixért, majd a helyzet láttán udvariasan fuldokolva kiforduljon a szobából. Amikor a leonbergi dolga végeztével megkért, hogy ugyan gyakoroljak már egyenletes húzóerőt a bokáira, én is a padlón végeztem. Az este további részét (is) a vinnyogva röhögés jellemezte.
*Jó, történetesen gin-tonikoztunk egy mászókán kuporogva, meg néztünk sorozatot, meg főztünk hagymalevest, még mielőtt bárki sajnálni kezdene, de ezek bennem mindig inkább elszigetelt pillanatként maradnak meg az abnormalitás tengerében.
**Elvégre egy szavam nem lehet, a leonbergi a Lila Gyöngyöt vezette úgy haza, hogy az anyósülésre lógott a 184 centis munkalap jelentős része, a jobb tükröt nem is látta, én meg mögötte ülve mitfárerkedtem szintén dobozokon ülve. Na de az én saját készítésű bútoraim legalább úgy indultak, hogy a raklapok glédában álltak, Jóapám garázsában pedig nincs olyan tevékenység, ami ne lenne valahogyan gépesíthető.
***A leonbergi nagyon támogatólag lép fel a pályaváltásomat illetően, mindent megtesz például, hogy realisztikusan ábrázolja a tervezési folyamatot nekem (szeszélyes, igényeit folyton váltogató és szexuálisan nagyigényű megrendelő, szoros határidők, korlátozott erőforrások).
****Mégsem minden csavart lehet fúróval becsavarni. Khm.