Pecó (Jóanyám szerint változatlanul: kecó)

Hát ennek is eljött az ideje: meglakásosodtam. A szokásostól eltérően csak némi késleltetéssel tudja meg a hírt mindaz, aki nem csinálta velem végig a (szintén szokásban lévő) szenvedést, tépelődést és válogatást. Az ő kedvükért a hangulati elemek nélkül, zanzásítva adom közre a történetet onnantól, hogy Pünkösdkor válságba sodort a napsütés, odáig, hogy 2013. június 17-én a legális minimumszintig felöltözködve aláírtam az adásvételi szerződést egy újlipótvárosi garzonra.

Jobban mondva nem, korábbról indult a történet. Onnan, hogy Jóapám még több éve megpróbált rávenni, hogy tegyem a pénzem lakástakarékba. Tekintetbe véve a családunkban előforduló ingatlanok számát és az én elhanyagolható fészekrakási igényemet teljes értetlenséggel álltam a felvetés előtt, aztán amikor megláttam a bank kalkulációjában azt, hogy az állami támogatás nélkül az évekre fixen vállalt befektetésnek negatív lenne a hozama, ráadásul arra se tudtak válaszolni, hogy ha netán külföldön kívánok megtelepedni, kiadják-e a pénzt ottani lakásra, végképp lekerült a téma a napirendről. Amióta jól fizetett csimpánz vagyok, azért félretettem néha, leginkább Fefe befektetési tanácsai alapján, amik olyanok, mint egy jó bulihely zenéi: techno és alter. Különösebb célom nem volt vele, a párnaciha alternatívájaként csináltam ezt-azt, hogy "majd legyen".

Hát lett. Nagyon régen volt akkora szükségem változásra, mint a pünkösdi biciklitúra előtt. Torkig voltam Belgiummal, a szar idővel, a nyálkás, esős, gusztustalan, egyöntetű szürkeséggel, elegem volt az átmenetiségből, a bizonytalanságból, abból, hogy engem ott senki nem véd és egy létrát nincs kitől kölcsönkérnem. Ezzel most nem a tényleges ottani barátaimat kívánom ekézni, egyszerűen a helyzet olyan, hogy olyanokkal barátkozol, akikkel itthon biztos nem sodorna össze az élet, viszont eleve minden kapcsolatban benne van, hogy időben erősen behatárolt. Szép lassan észrevettem, hogy fokozatosan belebetegszem. Na és ekkor jött három napnyi verőfény, változatos felhők az égbolton, gyönyörű tájak, magyar falvak, idegen nyelven elmagyarázhatatlan dolgok és érzések, és azok az emberek, akik már nyolc éve a konkrét napsütést jelentik az életemben. Az őszinteségükkel, a szójátékaikkal, a csipkelődéseikkel, a váratlanul feltörő gyengédségükkel, ami elárulja, mennyire szorosan összetartozunk. Értem én, hogy másfél év alatt, amiből mindenki igyekszik annyi időt Belgiumon kívül tölteni, amennyit csak lehet, nem alakulhatnak ki hasonlók, de amit itthon hagytam, akkora kincs, hogy úgy éreztem, beleszakad a szívem, ha elveszítem (nem mintha ennek bármi jele lett volna, de az ördög nem alszik). 

Aztán persze árnyalódtak a dolgok, hallottam, hogy más jelenlévő is él külföldön, meg annyit azért megtanultam, hogy mensásokkal bármikor újra lehet kezdeni ott, ahol abbahagytad, de akkor is. Amikor pedig a kollégáimra nézek, akik kevésbé voltak naivak és nem hitték el, hogy muszáj lenne Brüsszelben lakni csak azért, mert a Zunijó gépezete úgy tudja, hogy ott vannak, elfog a sárga irigység. Amiről tudjuk, hogy egészségtelen érzés. Úgyhogy spekulálni kezdtem. Ők is ott keresik a pénzüket, ahol én (csak mindannyian többet kapnak, mert már tapasztaltnak számítanak), csak épp nem tartanak fenn belőle belga lakást. Budapesten a többségük családot tart el, emellett pedig havi két hét munkával olyan életszínvonalat teremt magának, amibe belefér a búvártanfolyam, a Hollywoodot megszégyenítő táskakollekció, a második iPad és sorolhatnám. 

Én annak idején úgy tartottam tisztességesnek, ha kiköltözöm. Lett volna alternatíva. Bejelentkezhettem volna Párizsba, Amszterdamba vagy gyakorlatilag bármelyik belga városba, ami legalább 60 km-re van Brüsszeltől, ekkor már kapnám a fizetésemet kb. negyedével megdobó napidíjat, fizetnék az utazásomat (ha nem tudok számlát benyújtani róla, akkor az elsőosztályú vonatjegy átalánydíját, amiből röhögve kijön a Wizz jegy elsőbbségi beszállással és nagy kézipoggyásszal) és a szállásomat (ismét, átalány, amiből röhögve kijönne egy szoba bére). Én ezt nem tartottam fair dolognak, ugyanis pontosan ez az a trükközés, ami fölött a Zunijó ugyan kénytelen szemet hunyni a saját hülye szabályai miatt, de amivel a magyar tolmácsok előző generációja arra kényszerít minden újonnan jövőt, hogy legalább papíron Brüsszelben legyen. Én vagyok az egyetlen újonc, aki tényleg kiköltözött. Rajtam kívül ketten laknak egyáltalán Belgiumban: az egyiknek pasija van itt, a másiknak régebben állása volt., és ezért most stabil baráti köre van. Én reménykedtem benne, hogy legalább az egyik összejön.

Most viszont más helyzet van. Megtudtam, hogy a Parlament nem fizeti azt a háromhetes angliai tartózkodást, aminek az lett volna a feltétele, hogy még egy évig nekik dolgozzak. Nem érek nekik annyit, mint befektetés, persze a B vizsgámat attól még szívesen veszik, de annak a megszervezését is direkt késleltették, mivel nem lehetett tudni, hogy bevállalom-e tanfolyam nélkül is. Megpróbálhatták volna mondjuk megkérdezni, úgy talán könnyebben eldöntöttem volna, hogy a szeptemberi izlandi út jelentkezését késsem-e le, vagy az egyoldalúan kőbe vésett vizsgát szalasszam el esetlegesen.

Szóval nem tartozom senkinek semmivel. Elég jó vagyok hozzá, hogy ne tekintsem segélynek a fizetésemet. A franc egye meg, itt az ideje, hogy elkezdjen megtörténni az, amire eddig csak a várakozás is kielégített, mert többre nem láttam esélyt. Többé nem vagyok hajlandó senki elvárásainak megfelelni csak azért, mert "úgy illik" vagy "talán neki így kényelmes". Baromira én vagyok a fontos. És ha annyit mondogattam, hogy boldogan csinálnám ugyanezt a munkát Budapesten harmad ekkora pénzért, akkor itt az ideje cselekvésre váltani a tetteket. 

Lássuk, miből élünk. Idén minden valószínűség szerint meglesz végre a 250 napom, ami ismét örvendetes emelkedést fog okozni a napidíjamban, ráadásul tervezem az angol B vizsgát., amitől még több munkanapot kapnék. Attól nem félek, hogy jövőre ne kapnék  akár hosszú távú szerződéseket is, ami azt jelentené, hogy már októberben tudom, hogy a következő évben mikor és mennyit fogok dolgozni. Ekkor tudom szabályozni azt, hogy melyik hetet tölteném Brüsszelben és melyiket itthon. Ha kivételesen nem viselkedek trehány disznó módjára, akkor megvehetem a repjegyeket is jó előre. Ha nem tudom Couchsurfinggel vagy Airbnb-vel megoldani a szállást, még mindig kivehetek potom áron egy szobát, vagy ha kevesebb mint 10 napom van havonta, még hostelben is érdemes gondolkodni. Közben nem fizetem a csillió eurós lakbért, és nincs az a kockázat, hogy mínuszba megyek, hiszen ha nincs munka, ott sem vagyok. Budapesten azért feltalálom magam, most talán még jobban, mint amikor kimentem. Legrosszabb esetben dolgozni fogok, mármint olyasmit, amit tényleges munkának érzek.

És ha valaki eddig még nem robbant volna fel afeletti dühében, hogy aki olyan helyzetben van, mint én, egyáltalán panaszkodni mer valaha is, akkor olvassatok csak tovább. Mert ami innentől következik, az tényleg az évszázad mázlija. Június 5-én megnéztem a számlaegyenlegemet, és azt láttam, hogy van rajta egy fél lakásnyi pénz. Nosza, telefon a szülőknek. Van valamelyikőtöknek kedve felesben lakást venni? Mit tesz Isten, volt. Snitt, kintről nem lehet lakásokat nézni, annak semmi értelme, hogy hirdetés alapján beleszeressek valamibe, aztán mire hazajövök, elkel.

Hanem kiderült, hogy 10-étől lesz egy hét, amikor Strasbourg is van, tanács is van, mégse kapok egyetlen napot se. Jobban mondva egy hétfőt kaptam volna (jó lesz az ilyenekre is rárepülni majd, ha nagyon kétségbe leszek esve), de óvatosan rákérdeztem, mire kiderült, hogy több nem, és akkor visszamondtam azt is. A fene se ül Brüsszelben 6 napig, miközben Magyarországon valódi napsütést lehet látni. Főleg, ha valódi, eladó lakásokat is. 

A paraméterek egy része kezdettől nyilvánvaló volt. V-VIII. kerület, esetleg a III., XI. és XIII. belső részei, jó közlekedéssel. Világos, világos, és lehetőleg világos! Nagyon elegem volt a brüsszeli kégliből, ahova véletlen se tévedt be soha egy napsugár. Nem mellesleg a nyuszi is költözik, és úgy szeretem, amikor a kis bundájára rásüt a nap! Kicsi, de hangulatos garzont kerestem, galériával, felújítva, egyedi mérőkkel, gázfűtéssel, jó fej tulajtól, jó fej szomszédokkal. 

Ehhez később hozzájöttek más igények is. Erkély. Kád. Ablakos konyha és fürdőszoba. Biciklitárolási lehetőség. Másfél szoba, hogy az amúgy használhatatlan félszoba fölött pakológaléria legyen. Kiderült, hogy a legsötétebb nyóckert akkor se viselem el, ha geotermikus fűtés van és minden szomszédom színész. Ez így együtt kezdett már sok feltétel lenni. 10 lakást néztem meg, és mindenhol hibádzott valami.  Gondoltam, még jobb is, nem kell az első héten megtalálni, júliusban folytatjuk. Még hétfőre, 17-re megbeszéltem 4 látogatást, az ügynökökről lassan már több személyes információt tudtam, mint a volt osztálytársaimról, és nagyjából annyira is érdekelt volna. 

Hanem a nyolcadik, amit megnéztünk. Amikor leparkoltunk, mellettünk állt egy zöld Trabant, ekkor már gyanakodhattam volna. A körút és a Westend nagyjából 5 perc, a Margitszigetre 10 perc alatt futok ki, a Nyugatiból mind Ferihegy, mind Rómaifürdő olyan gyorsan elérhető, hogy az embernek akkor sem fájdul bele a rekeszizma, ha végigröhögi. A lépcsőház uszkve kétszer olyan széles, mint a brüsszeli. Az ingatlanos tenyérbemászó, egyáltalán nem szimpatikus, viszont a tulaj egy kedves mackó, és nagy lelkesedéssel beszél róla, hogyan újították fel a keresztapákkal meg unokabátyókkal a lakást. Ami kicsi, de hangulatos. A galériára aranyszínű, cikcakkos vasgerendára rögzített lépcsők visznek fel, és az alul lévő spotlámpákat távirányítóval lehet kapcsolni. A felújítás csak a kádat hagyta meg, ami pontosan akkora, hogy a kedvenc fürdős pózomban, felhúzott térddel beleférek. Egyedi mérők, a tulaj öt éve vezeti Excel táblában a közüzemi számlák alakulását. A fűtést cserépkályha, értitek, cserépkályha adja, egy 28 m2-es garzonban! Azt hittem, ilyen csak tanyán adatik meg. A tulaj életrevaló: nem csak az emeleti egykori klotyóban van egy fülkéje a létrák és összecsukható székek számára, hanem a földszinti tárolóhoz is ő a kettőből az egyik, akinek kulcsa van. Egyébként bicikliparkolót is tervez a ház, mert a másodikon is lakik egy bringás csaj, akinek bringás vendégei vannak. A szomszédok egy láthatatlan néni és egy arab házaspár, de a folyosón olyannyira nem jár el senki, hogy ők fixen ott tartották az egész utat elfoglaló szárítót, tehát gyakorlatilag egy saját erkélyről beszélünk. A folyosó sarkát vízipipázós kiülésre tervezték, a fém tartóvasat szélcsengőnek és futóepernek, a korlát virágládáit fűszernövényeknek. És világos. Délre néz a szoba ablaka, a bejárati ajtó fölött még egy kis ablak van, és még a fürdő ajtaja fölé is szuszakoltak egy arasznyi magas ablakot, hogy oda is menjen természetes fény. Van még egy lichthof, ahol már kész a klíma elektromos kiállása is. A konyha fölött pakológaléria, pont olyan lenyithatós lépcsővel, mint nálunk a padláson, oda van eldugva a bojler. A fal pont az a fahéjszín, amit én nagyon szeretek pont olyan vörössel kombinálni, amilyen szőnyegem és szandálom már van, a galéria mögött pedig fekete, bőrhatású, dombormintás tapéta van. Másnap visszamegyünk, hogy más napszakban is megnézzük. Fefe rámondja az áment hifiszempontból, én felmászom a galériára délelőtti fényben, és már tudom: szerelmes vagyok. Megtaláltam az álomlakást! Figyelmezzünk: 9 naptári nappal azután járunk, hogy elhatároztam magam a lakásszerzésre. 12 nappal azután, hogy a lakást hirdetni kezdték, és 12 nappal azután, hogy én keresni kezdtem, Ramé papa irodájában aláírjuk az adásvételi szerződést. 

Fel se tudom sorolni, mennyi tervem van. Raklapból készült, vendégággyá nyitható kanapé. Raklapból készült ágy, beépített éjjeliszekrénnyel és könyvespolccal, annak a pár könyvnek, amit mindenképpen meg akarok mutatni annak, akit felviszek oda. Raklapból készült dohányzóasztal, üveglappal és görgőkkel. Mágneses akasztók a galéria lépcsőjére, nyakláncoknak. Hajókötél a galéria szélére. Asma anyukájának szőttese a falra. Színházi öltözős villanykörték a fürdőszobai tükör fölé. Rattanszékek az étkezősarokba. Rengeteg összecsukhatós szék a vendégeknek. Rengeteg szőnyeg, hogy Atomnak ne csússzon a lába. Nyúlbiztos hifi, ami alacsony hangerőn is körülsimogat. Gázfőzőlap, alacsony hűtő, rajta mikrós sütő, mint Brüsszelben, következésképp nagy szabad konyhapult. Jut eszembe, félliteres fröccsös kelyhek, minimalista, négyszögletes kőtányérok, gyönyörű, nagy fejű evőeszközök. Horgászszék a függőfolyosóra. Elszívó a konyhába és a fürdőszobába (kevésbé patetikus és izgalmas, de csak valami), klíma a nappaliba. 

De a legfőbb tervem, hogy ez a lakás az én meghosszabbításom lesz. Nem fogom sajnálni a pénzt semmire, ami fontos nekem. És a legfontosabb, hogy átjáróház legyen mindenki számára, akit szeretek. Hogy bármikor jöhessetek, olyannyira, hogy néha már magamat kelljen emlékeztetnem, hogy voltaképpen én lakom itt. Jöjjenek idegenek és barátkozzanak össze, dohányozzanak az "erkélyen", bújjanak a kockás hasú barna "pasihoz", aki télen melegít, és egyébként meg csináljuk azt, ami számít az életben: igyunk, beszélgessünk, hallgassunk jó zenét. Egy bohém bázis lesz, ahol mindenki itt felejt majd valamit, de remélhetőleg magával is visz valami mást. Valami jót. Valami igazit.

Hát ez az én kis pecóm története mostanáig. Beköltözés decemberben, addig csinosítás, készülődés, alkalmankénti lakásavató-kezdemények.