Beküldte Raya deBonel -
A második nap azzal indult, hogy vadásszak egy buszt a reptérre, hogy felvegyem a bérautót (volt egy kis félrekommunikálás a telephelyekkel, mármint hogy ők azt mondták, hogy vannak ott, ahol nem voltak, de lehetett volna, csak nem annyiért).
A létező legkisebb kocsit kértem, nem csak megtakarítási célzattal, hanem a különösen szűk ír utakra való tekintettel. Nagyon kezes kis járgány volt, halk, sima járású, ergonomikus (=miután néhányszor megpróbáltam kinyitni az ajtót, nem kellett mélyre nyúlni a váltóért). Az első öt percben úgy vezettem, hogy mondogattam: "egyes, gáz, kuplung, kettes, index, gáz, index vissza, úristen, bocs, fiúk, kezdő vagyok, jáj, mi ez, kuplung, hármas, gááááz!", de aztán beszállt mellém Hussein, az iráni fotós srác a Couchsurfingről, és utána már neki mondtam ugyanezt, angolul.
Váratlanul tömegrendezvénnyé alakult a "menjünk Dublin környékére fotózni" jellegű felhívásom, és szerencsére volt, akinek kocsija is volt, így konvojt alkottunk. Összesen hatan: Przemek, a lengyel, három mexikói csaj, meg Huso és én. Így is oszlottunk meg Przemek bogármágnes, balkormányos piros Golfja meg az én Pandám között, és elindultunk a Wicklow-hegységbe.
Hussein lyukat beszélt az autóval kapcsolatos paráimba. Hihetetlen egy alak: az apja diplomata volt, Boszniában és Bulgáriában is laktak, egyetemre Dublinban járt, most pedig egy olyan pénzügyi modell alapján szeretne pénzügyi tanácsadó céget alapítani, ami tisztára úgy hangzik, mint valami külkeres tankönyv egyik fejezete. Még a végén nyugati menedzser lesz belőle... viszont le sem tagadhatná, hogy keleti. Przemek tajtékzott, amikor a fotózásra kiszemelt nemzeti park büféjében Huso berendelt egy levest, majd kényelmesen letelepedett, hogy ezt ő csak így tudja megenni, különben is, az evést élvezni kell. "A pénzügy a munkám, a filozófia meg az életem" - mondta még költőien, hát, mit mondjak, a nemzeti büszkeség létjogosultságától az idő fogalmáig minden szóba került, közben pedig szebbnél szebb fotók készültek.
Glendalough egy összkomfortos kirándulóterep, van egy hatalmas tó (jobban mondva kettő), és kb. 5 órába került volna megkerülni, nekem pedig 8-ra meg kellett érkeznem Limerickbe, különösen, mivel a házigazdám felhívott, hogy mikorra időzítse a gulyást (!!). Nekem mindenki gulyást főz, úgy tűnik. Azért így is láttunk kis vízesést, templomot, temetőt, mohos fatörzseket... mind-mind Középfölde-hangulatú fotókon végezték. Közben szereztem egy őszinte rajongót: Przemek meg akart hívni nyárra Lengyelországba (na jó, Auschwitzba, csak az nem hangzik olyan jól), és este kaptam tőle egy sms-t, miszerint "wonderfull woman vagyok". Úgy kell nekem nem anyanyelvi angolokkal barátkozni.
Amikor úgy negyed 9 körül, a végkimerülés, kiszáradás és akut agybaj határán (azért bárki bármit mond, elég fárasztó folyamatosan elnyomni az embernek az agyában azt az érzést, hogy "rossz oldalon mész, bmeg!!") felhívtam Mattet, hogy kajakra nem találok oda a kinyomtatott útvonalterv alapján, értem jött kocsival, majd közölte, hogy most elvisszük egy darabon Roryt. Oké. Tettünk egy szép nagy kört, visszaértünk oda, ahonnan elindultunk, ekkor megjelent két tinédzser pipi fejenként fél kiló kutyával, és behajoltak a kocsiba röhögcsélni. Az értetlenség a harag melegágya, mit mondjak, szerencséjük, hogy volt náluk állat, meg hogy nem értettek magyarul. Végre elpucoltak, mi meg hazafurikáztunk a helyi Anderlechtbe (Brussellers will know), ahol laktunk. Én kicsit szédelegve álltam neki kicuccolni az autóból (Rory felajánlotta a segítségét), de amint kiszálltam, szívettépő jajveszékelésre lettem figyelmes. A szembeszomszéd elbotlott a járdaszegélyben, baseballsapka erre, bevásárlószatyor arra. Gondoltam, letudom a napi jócselekedetet, bár egyedül nem bírtam talpra állítani, de hamar lett segítségem: Matt kijött, hogy hol vagyok már. Mire beértem a házba, Rory már a kutyát dajkálta. Próbált nekem kérdéseket feltenni, de olyan tájszólása volt, hogy a felét se értettem. Egy darabig ült még ott, aztán taxit hívott (kegyetlen kigúnyolása volt ez a hétvége atombiztosnak hitt angoltudásomnak). Később kiderült, hogy Matt se társalkodónőnek tartja. Hát... kínáltak már fűvel a Couchsurfing keretében, de általában nem a látogatás ötödik percében.
A gulyás egyébként, megjósolható módon, pörkölt volt, de annak baromi jó. Miután három órán át főtt a sütőben, nem volt szívem kiábrándítani a szakácsot, ahhoz meg már nem volt türelmem, hogy még a krumpli is megfőjön, úgyhogy befaltuk kenyérrel, vörösborral.
Régi ház volt, szóval a fűtés kandallóval történt. Elnyúltunk, néztük a lángokat, meghallgattam Matt sztoriját. Mármint hogy mi köze a magyarokhoz. A nagymamája Lendva környékéről származik, magyar anyanyelvű, és abból a pénzből, amit az első vh után belgiumi ingatlanok einstandolásával alapozott meg, Matt most vett egy telket, ahova majd szeretne odaköltözni, ha bírja, viszont ehhez nem ártana a nyelvet is felszedni. Van még hova fejlődnie: a "jó napot kívánok" napszaktól függetlenül ment neki, még az "egészségedre"-t is tudta, fonetikusan megjegyzett olyanokat is, hogy "roszgerek", amiről először Ross Gellerre asszociáltam, de aztán kiderült, hogy a lendvaiak szólították így.
Néha beszéltünk róla, hogy be kéne menni a városba, ahol a barátnője dolgozik éjjel 1-ig, de aztán egyszer csak hazaért a csaj. Mit mondjak, megkönnyebbültem, hogy nem kell bulizni, mert mindkét kezemet lefoglalta volna a szemhéjam kitámasztása. Addig rá se jöttem, milyen hosszúra nyúlt a nap, amíg meg nem néztem, hogy negyed 3 van.
Angolszász országok esetében a régi kivitel azt is jelenti, hogy mind a két csap pokoli: a piros a keresztény, a kék meg a viking felekezeté. Itt volt ugyan egy kis bindzsi, egy doboz a falon, amit kívül kellett felkapcsolni, és abból jött emberi hőmérsékletű zuhany, de cserébe olyan hangja volt, amit nem kockáztat az ember, ha valaki már alszik a házban. Nekem se kellett sok: nem hogy kanapém, külön szobám volt, hál'istennek internet nélkül.