Beküldte Raya deBonel -
Már megint morfondíroztam: az emancipáció örökzöld gumicsontú vesszőparipája (ezt ne próbáljátok meg otthon... lerajzolni) összekapcsolódott a kis fejemben egy cikkel, amit nemrég
olvastam.
Ő Cecilia Payne-Gaposchkin csillagász, aki alapvetően kitalálta, hogy miből vannak a csillagok, és az első, aki a Harvard Csillagászati Tanszékén PhD-t kapott. Mémként jelent meg a Facebookon, az volt ráírva, hogy ha lett volna f@rka, akkor ismernénk a nevét. Az első gondolatom az volt, hogy ha nem is volt neki, de legalább nézett volna ki úgy, hogy valaki megpiszkálja a sajátjával. Azóta rájöttem, hogy ez nem is ilyen egyszerű.
Azt vettem észre itt a Parlamentben, hogy utálom az embereket. Nem quodlibet, hanem quaelibet, szóval úgy en bloc van valami viszolygásom attól, hogy hozzám érnek, vagy egyáltalán észrevesznek és mondjuk udvarolni kezdenek. A rasszista, aki vagyok, bezzeg a sokszínű Matongé negyedben ugyanez egyáltalán nem zavar. Szóval egyrészről szöget ütött a fejembe, hogy ez a fehér ember (na jó, legyünk polkorrektek: a nyugati civilizáció) sajátja. Nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy alapvetően szimpatikus nekünk valaki, ezért pókerarcot vágunk, a másik meg ettől azt gondolja, hogy utáljuk, és lesz egy jó kis feszült légkör. Legalábbis a nők részéről én csak méregetést, eltaposási kísérleteket és terjedelmes csípők taszajtását kaptam.
A férfiak mások voltak: nyitottabbak, látszott, hogy észrevesznek mint embert (és most igen, csak azért is naiv leszek, és nem feltételezem, hogy az összes nő irigy, az összes pasinak meg tetszem). És itt jutott eszembe, hogy hátha tényleg van különbség, és még ennyi év emancipáció után is úgy nevelkednek fel a nők, hogy szendék és zárkózottak, míg a pasik nyitottabbak. És persze akkor a kapcsolatteremtés miatt sikeresebbek, nem is a f@rok miatt.