Beküldte Raya deBonel -
Ugye mindenki ismeri ezt a képet? "Vagy add oda anyukádnak, ő tudja, hogy kell." Arról jutott eszembe, hogy ma éppen azon tanakodtam, hogy fog beleférni egy kisméretű Wizz poggyászba egy Canon 50D táskástul-töltőstül, négy ember szülinapi ajándékával, Micikével és a "bear necessities" készletemmel (arcmasszírozó, arcradír, hidratáló, smink, ékszerek, olvasóka, töltők) együtt, amikor megpillantottam egy e-mail az én Jóanyámtól, mert ő ugye pontosan számon tartja, hogy milyen hátizsák van itt kint, és hogy abba pont beleférne.
Nagyon mások vagyunk, bár szinte kizárólagosan ő nevelt (Jóapám inkább amolyan deista hozzáállással figyelte, hogy mi lesz), egyszerűen másmilyennek születtem, mint ő. Erre én nehezen jöttem rá, ő meg nehezen fogadja el. Ennek ellenére valamelyik váteszi szomszéd már kétéves koromban megállapította, hogy mi inkább barátnők vagyunk, és ez a mai napig megvan. Jó érzés, hogy néha látványosan átbillen az egyensúly, hogy ki gondoskodik kiről: például ha navigálni kell, vagy külföldiül beszélni, netán indiai fűszereket adagolni, akkor én vagyok az "anyuka", viszont minden olyan esetben, amikor valami 1) nincs meg, 2) nyers, 3) reménytelenül összebogozódott, na, akkor felülmúlhatatlan. Ő az, aki hajlandó két órát áldozni egy összetekeredett marionettbábu kiszabadítására. Az anyatigris ösztönei ilyenkor egy gombolyaggal játszó kismacska gondtalanságával párosulnak. A kutyás vonása pedig, hogy remekül lehet vele gumicsontot rágni.
Másik kedvenc tulajdonságom benne az, hogy miután két kézzel tiltakozik valaminek a megcsinálása ellen, ha nem nyomatom nagyon és érzi, hogy szeretném, akkor biztos megcsinálja. Ettől egyrészt kifejlett manipulátor lett belőlem, másrészt igyekszem nem visszaélni vele.
És ő tanított meg jó első benyomást tenni, ami borzasztó fontos. Mindig csodáltam, ahogy el tudott csevegni bárkivel, bármiről, és nem ült ki olyan látványosan az arcára a menekülhetnék, mint nekem szokott ilyenkor. Meg tőle tudok olyan aranybecsű igazságokat, hogy a kék üti a zöldet, a paradicsomba mindig kell egy kis cukrot tenni, és hogy . Valahogy az ő kezében jól állnak a dolgok. Én képtelen vagyok csücskösre hajtogatni a ruhákat, szépen visszacsomagolni a vajat vagy makulátlanul letörölni a pultot. Neki ez megy. Múltkor indiai házisajtot csináltunk, és csak néztem, hogy nekem ilyenkor úszni szokott a konyha, nála meg egy csepp se ment mellé, minden tiszta és nett.
Biztos ő áll amögött is, hogy érdekelnek a zárkózott emberek, akiket fel kell törni, hogy megtudjam, mit akar, mit szeret. Nagyon jó valami olyan ajándékot találni neki, amire nem is gondolt, de aztán örül neki. Vagy megnyitni a kíváncsiságát az utazás iránt. Most éppen egy angoltanfolyammal barátkozik, és már régóta a Caminót forgatja a fejében. Asszem, a legjobb úton halad afelé, hogy egyszer majd laza, jó fej öreglány legyen. És pont ma van a szülinapja. Éljen-éljen!