Beküldte Raya deBonel -
Szabad fordításban ember tervez, Isten végez, azoknak viccesebb, akik azt is tudják, hogy az utóbbi a vis maior francia neve, az előbbi meg egy felvonó Trois Vallées-ben. Ez elvileg Európa, de lehet, hogy a világ legnagyobb sípályája, 600 km-t lehet bejárni. A neve kissé félrevezető, mert igazából négy völgy, bár a negyedik egy merész felvonóval már átnyúlik Olaszországba.
Ismét a jól ismert csapattal mentünk, bár számomra nagyon fájdalmas volt S. úr hiánya. Nem én voltam az egyetlen, sokszor idézgettük halált megvető bátorságát a buckás/köves/jeges (a kapcsolat nem vagylagos) pályákon (vö. "S. úr már rég lent lenne"), és nekem az utolsó két napban, amikor nem volt szikrázó napsütés, eszembe ötlött örökbecsű mondása a lóalkatrészt látásról.
Az emberi tervezős részben benne volt, hogy naná, itt is lehet oklevelet szerezni, mégpedig azért, ha bizonyos felvonókat végigjár az ember. Elvileg ezek méltatlanul mellőzött, ám nagyon szép helyek, hát szerintünk inkább egyenletesen akarták eloszlatni a népet. Mindenesetre nekiálltunk a küldetésnek, és öt nap alatt sikerült is. A hatodikon meg is pihenhettünk volna akár, csakhogy kiderült, hogy egyikünknek egy igencsak távoli pálya még hiányzik. Hóvihar ide, köd oda, felkerekedtünk. Megközelítőleg másfél óra alatt jutottunk le egy 2 kilométer hosszú piros pályán, majd úgy döntöttünk, hogy délután fél 3-kor Teréz anya is megszavazna nekünk egy kis forralt borral egybekötött gintonikozást. Be is sündörögtünk a síközpont boltjába (ami hozzánk közelebb van, az napközben nincs nyitva), és televásároltuk Pedro hátizsákját. Innen eredt aztán a mondás: úgy hiányzik neki, mint Zsákos Pedrónak a hanyatt esés.
És voltak váratlan, spontán élményeink is. Például az egyik, egy gleccserre vivő felvonóról megpillantottunk egy 3-5 méteres jégfalat, divatos türkizkék színben. Pályán nagyjából megközelíthető volt, és innentől nem volt megállás. Adélka természetesen fejébe vette, hogy felmászik, mire Edző bá' se akart lemaradni. Utólag gondoltam bele, hogy talán nem volt a legszebb bánásmód az álombakancs orrával megtapasztalni, hogy a hó alatt kő vagy jég van-e, de végül két bot kíséretében feljutottam. Ekkor, mint aki jól végezte dolgát, lábaim közé kaptam egy sziklát, és utasítottam Pedrót, hogy örökítsen meg. Úgy 3 méterre voltam a szélétől. Edző bá' bátrabb volt és megpróbált talpon közelebb araszolni, de tükörjégen esélye se volt. Lezúgott, csúszott vagy ötven métert, elcsapta a saját ott hagyott lécét, majd megállt. Kezdtem látni, hogy nekem sincs más választásom. "Van alattam szikla?" - kérdeztem. "Nincs" - felelte Pedro, és készenlétbe helyezte a kamerát. Khm.
A felvételen jól látható, amint Edző bá' éppen hogy el tud ugrani a Bridget-Jones-a-tűzoltólétrán kecsességével száguldó nőalak elől.