Beküldte Raya deBonel -
Néha olyan helyekre visz a szívem, hogy csak úgy finoman meg szoktam kérdezni, hogy ezt melyik beteg honlapon találta, de nem bánom, mert az legalább az én utam. Azt utálom legjobban, amikor nem vagyok önmagam. Mostanában, ha a tükörbe nézek, mintha nem a saját arcomat látnám. Hidegebb, keményebb, sötétebb, szomorúbb. Általában ugyan egy kis futás, jó zene vagy főzés fel szokott dobni, de most úgy döntöttem, nem sietek olyan nagyon felállni a padlóról. Itt is érdemes néha körülnézni.
A sírás megrekedt a homloküregemben, és nyomja. Mintha lázas lennék, túl sokat ittam, vagy - egyáltalán nem ittam volna. Néha egy apró levegőt direkt neki veszek.
Az alapvető probléma a fontosság hiánya. Jobban mondva, mivel senki nem fontos, hiszen nem pótolhatatlan, onnantól meg csak idő kérdése, a fontosság tudata hiányzik. Hogy senki nem engem rajzolna le, ha olyan feladatot kapna, amilyet egy angliai iskolában láttam: rajzold le a legjobb barátodat. Abban az osztályban egyébként a fele egy Kayleigh nevű lányt választott, nem tudom, Kayleigh kicsodát, de a többiek érzéseivel, na azokkal azonosulni tudok.
Küzdök azzal, hogy a munkámban se vagyok fontos. A héten dörgölték az orrunk alá, hogy igazából az állásban lévő tolmácsok is jobban tennék, ha inkább képeznék magukat, de a legnagyobb hasznukat a programming ügyosztályon lehetne venni, fontolják meg, hogy átnyergelnek. A szabadúszókra meg olyankor van egyáltalán szükség, amikor a megállapodás értelmében kötelező őket alkalmazni, vagy amikor olyan hét van, mint a következő: tanácsülés tanácsülés hátán, és még egy rendkívüli Ecofin csúcs is befigyelt. Szóval ha levonjuk azt, hogy a tolmácsot eleve bútordarabnak tekintik, és soha nem a saját gondolataiért fizetik, még akkor is inog alattam a szakmai büszkeség trónusa.
Arra pedig a tegnap este döbbentett rá, hogy közel se vagyok még a szokásos optimista állapotomban. Nagyjából annyira vagyok nyitott, mint egy osztriga. Egy még élő, erős és autonóm osztriga. A hasonlóság itt meg is áll, vagyis nem úgy van, hogy tele vagyok takonnyal és a szívás az egyetlen értelmes tevékenység, amit velem végezni lehet, de maradjunk most mégis ennél. Szóval tegnap jött ez a kedves szingapúri srác, ahhoz képest, hogy sűrűn használja a "haha" szót chateléskor (ezt SOHA ne tegyétek, ha velem chateltek) nem is volt idétlen vihogós-fényképezős, ráadásul jó teste és illata volt, és tudott salsázni. Sajnos nem kubait, márpedig a buli, ahova mentünk, főleg erről szólt. Azért ráztuk, itt nálam meg próbálkozott volna valami félénk öleléssel, de számomra olyan kicsi volt a dolog hozzáadott értéke, hogy megmondtam neki, hogy én annyira nem vagyok most available, hogy hozzám lehetne igazítani a skála másik végét. Máskor nem lettem volna ilyen, elvégre mi rossz van abban, ha a vállamra hajtja a fejét, és legalább nincs az a kínos feszengés másnap, hogy én elutasítottam őt, de hiába az érintés a szeretetnyelvem, ahhoz bizalom kell. Most egy kicsit bennszakadt a "szó".
Amúgy is a fél életemet azzal töltöm, hogy magyarázom magam másoknak (a másik felét meg azzal, hogy okot szolgáltatok a magyarázatra), és különösen utálom, ha félreismernek. Ha azt hiszik rólam, hogy olyan vagyok, amilyen nem. És sajnos hajlamos vagyok akkor tényleg olyan lenni, amilyennek látnak, mert kinek van kedve jó fejnek, lazának, vagánynak és jó nőnek lenni, ha egyszer szorongó, elkényeztetett, beképzelt csúnyalánynak vagyok elkönyvelve. Ezt olyan szintig nyomom, hogy franciául is aszerint tudok, hogy a beszélgetőpartner mennyire taksál. Brüsszel legalább ezen segít: a minap már a juharszirup is előbb jutott eszembe Dumas ékes nyelvén, mint angolul, és azért ez egy kicsit gáz.