Beküldte Raya deBonel -
Megnyugtatnék mindenkit: már órákkal ezelőtt hazaértünk a hegyről, csak wifi őméltósága úgy döntött, hogy én nem írok rögtön bejegyzést.
Úgy volt, hogy elhackeltünk Ghargurba (ehhez először is Naxxarig kellett egy buszt fogni, majd végignézni, ahogy a lengetett hüvelykujjaink mellett elegánsan elhúz a 35-ös, végül pár kilométert gyalogolni a kérdéses faluig). Direkt korábban érkeztünk, hogy a fél 9-es indulás előtt még tudjunk enni valamit, de abban a városkában egy árva étterem nem volt nyitva. Pontosítok: egy szicíliai trattoria teljesen nyitva volt, csak annyira messze, hogy mire odaértünk, már jöhettünk vissza. Sebaj, házigazdánk szerint itt a kocsmákban is mérnek szendvicset, illetve pastizzit (ez egy mediterrán mindenfélével tölthető tésztatáska). Az első, ahova bementünk, a Circolo Nazzionalista törzshelye volt, de a nagyobb baj, hogy nem volt náluk kaja. A második helyen adtak sonkás-sajtos szendvicset, de ezt úgy kell elképzelni, hogy két szelet toastkenyér között. Ráadásul amikor repetázni akartunk, kettőnknek kellett megosztozni az utolsó szendvicsen...
Amit figyelemreméltó művészi érzékkel vágtak ketté. Egyszóval ez egy olyan hely, ahol Arthur Dent legalább akkora celeb lehetne Szendvicskészítőként, mint a Lamuellán volt.
A Teljesen Átlagos Vadgépsonka után (hozzá természetesen a helyi tonik, a Kinnie dukál) találkoztunk a kiránduló csapattal, és hát persze hogy öt perccel ezután már magyarul beszélgettem egy erdélyi sráccal, aki Norvégiában megismert egy kínai lányt, és azóta közösen keresnek egy országot, ahol egy fizikus doktor és egy csak angolul és mandarinul perfekt építész meg tud élni.
Előre figyelmeztettek minket, hogy ez nagyon kemény lesz, ezek az emberek maratont szoktak futni, és nem várnak senkire, de végül nem volt gáz, sötétben ugyanis van egy természetes sebességhatár. Ráadásul a caplatás egy falon kezdődött, és helyenként ott is folytatódott. Volt velünk (vagy inkább lábunk alatt) két kutya is, az egyiket Zennek hívták, és parancsra ült-feküdt-hempergett. Az igazi zen viszont egy angol pasas volt, aki 15 évnyi könyvelés és némi MLM után úgy döntött, szabadúszó life coach lesz. Elég jól mehet neki, ha telik katamaránra, lakókocsira és még ideje is van mindezt igénybe venni. Ugyan nem kifejezetten értek egyet ezzel a coachingolás dologgal, de nem árt vele jóban lenni, ha egyszer vitorlázni támadna kedvem. A névjegye már a farzsebemben van.
Na de vissza a túrához. Teljesen azért nem volt sötét (az újhold ellenére; két hete már lenyomtak egy teleholdas túrát is), a távolban pedig Szicília fényei látszottak. Sajnos fotózni tényleg nem lehetett, annyi időt nem hagytak, hogy hosszan exponáljon az ember. Aztán kiértünk egy viszonylag magasan fekvő tisztásra, ahol aztán letelepedtünk, és megízleltük fáradságunk ízes gyümölcseit (értsd: megettük a magunkkal hozott sajtot és bort). Ha németek között van az ember, annak megvan az a haszna, hogy ha azt mondják nekik, hozzanak sajtot, akkor a parancssor az agyukban ehhez hozzákapcsolja a kenyér koncepcióját is, szóval volt egy máltai ftiránk (ez nagyjából hanglemez méretű és formájú, ízre kicsit semlegesebb) is.
Az alkohol hatására nemsokára üvöltve énekeltük a múlt század legnagyobb slágereit (Queen, Beatles, Elton John), de azért örültem, amikor úgy döntöttünk, hogy hazaindulunk, mert kezdett csúnyán hideg lenni. Még fuvarunk is akadt, aki a hotelig elvitt. Meglepetésemre a csendes dán még nem volt a szobában, szóval egyedül kellett beleállnom a bőröndömbe (a plusz szabadidőruha és az üveg gyöngyöző rozé egy kicsit felborította az eredeti koncepciót).
Ugyanaz a taxis hozott ki, aki a Hypogeumba is elvitt, de most kevésbé volt szürreális a háttérzene. Láttunk viszont egy felborult kocsit, meg egy sima mezei koccanást, és mindezt hajnali 5-kor, szóval nem egy életbiztosítás itt az autós közlekedés. Most pedig irány Eindhoven, aztán Brüsszel. Vélhetőleg este képek is jönnek, nagy mennyiségben.