Beküldte Raya deBonel -
Tegnap szabad foglalkozás volt, mármint azoknak, akik nem mentek a Playmobil gyárba. Nekem ez kimaradt a szocializációmból, meg amúgy is vágytam egy kicsit arra a fajta városnézésre, amit én szoktam: fejünkbe vesszük, hogy elmegyünk valahová messze, oda se neki a hívogató tengerpartnak, bezsúfolódunk a tömegközlekedésbe, kétségbeesetten próbálunk az ablakon át fényképezni, aztán tűző napon jó sokat gyalogolunk, és jó esetben látunk valami olyasmit, amiért megérte.
Ebben az esetben kaptunk egy fülest, miszerint Szent Pál katakombái az jó cucc, úgyhogy gyűjtöttem néhány németet és olaszt, és elmentünk Rabatba. A katakombák tényleg jók voltak, itt lehetett szabadon mászkálni, nem úgy, mint a Hypogeumban, és fotóztunk is rendesen. Ezután egy időre elakadtunk a Parrucan névre hallgató máltaisüti-boltnál (az olaszok jót derültek a nevén, parruca az olaszul paróka), meg találtunk ingyen wifit, de utána folytattuk: Szent Pál barlangja, ahol II. János Pál is imádkozott. Elég szuggesztív hely, engem is megérintett hirtelen annak a fajta kereszténységnek a szelleme, amit ezek az emberek eredetileg elképzeltek.
Még a Dingli sziklákhoz szeretttünk volna felmászni, de ahhoz túl messze volt, a buszt pedig nem találtuk meg elsőre, de végül ez is sikerült, és le is vagyok fényképezve, ahogy az életemmel játszva egy szikla szélén kuporgok, egy lila-fehér virág társaságában. Szingli a Dinglin.
Természetesen nem mensások lennénk, ha nem ültünk volna be itt is egy étterembe, de legalább civilizált hely volt, adtak cidert, és rá tudtam beszélni a nénit, hogy ne krumplit hozzon, hanem zöldséget. Ezzel már kenterbe verték az Európai Unió legtöbb intézményi konyháját.
Ezennel visszavonom, amit az olaszokról mondtam: élő bizonyítékom van rá, hogy léteznek kedves és udvarias kivitelben is. Egyikük lelkesen (bár hogy pontosan kire, illetve mire irányul a lelkesedése, az még megfejtésre vár) magyar szavakat akart tanulni. Az tetszett, hogy nem a nyilvánvaló dolgokat (jó napot, köszönöm, igen, nem, szeretlek) akarta hallani, hanem mindig ami mellett éppen elmentünk, így már tudja, hogy "kiscica", "felhő", és "vajas kenyér". Ugyanígy az én szókincsem is gazdagodott (lacrimare, aratro, passaro, pane imburrato etc.)
Még szerettünk volna körülnézni Vallettában is, de arra már nem jutott idő, mert vissza kellett érni. A csoportos program viszont mindenért kárpótolt. Egy helyi mensás, akinek mellesleg az Upper Barakka Gardens mellett, Valletta kábé legjobb panorámája fölött van egy étterme, elvitt minket szellemturnéra, vagyis megmutatta az összes házat, ahol kísértetek vannak. Vagy ahol lenniük kéne: a kocsma ugyanis, ahol Oliver Reed kilehelte lelkét, még nem eléggé haunted, de számítanak rá, hogy majd az lesz. Szerintem még fogok erről külön is írni, mert nagyon érdekes volt, amiket elmondott, kicsit baljós, de érdekes. Pláne egy ízig-vérig racionális mensástól.
Ha egy ház régi, és nehéz kiadni, akkor eleve gyanús. Állítólag évek óta érvényes építési engedély van bizonyos ingatlanokra, de a munkások olyan rosszul érzik ott magukat, hogy nem maradnak sokáig. Az egyik utca alján próbára tettek minket, megérezzük-e, melyik házban van a kísértet. Én éreztem valamit, de ahogy ez kinéz, az lehet, hogy befolyásolt.
A cidri után nem sok hangulatom volt ugyan a világi élvezetekhez, de engedtem a csoportnyomásnak, és végül jó kedvem is lett (ha adnak enni és van alkohol, akkor ez nem is olyan nehéz). Hagyományos máltai kaját kaptunk, és aki már tudja, mi az, mosolyogjon nyugodtan: nyulat. Én egész héten azon nyafogtam, hogy szegény kis jószágok, Atomocska, mittudomén, de úgy döntöttem, emlékeim szerint a nyúlhús finom, viselkedjünk racionálisan, és egyébként is, ha Atom miatt nem eszem, akkor pont ezzel helyezem őt is az étkezési nyúl kategóriába, amin nyilván felül áll. Édeském. Szóval először nyulas spagettit, majd sült nyúldarabokat ettünk, és esküszöm, olyan volt, mint a csirkehús, csak finomabb. Itt alant négy fő adagja látható.
Persze mindig mindenki a csirkével jön, ha valami szokatlan, undorító vagy ilyesmi. Ez viszont valami istenien volt fűszerezve, rozmaringot, édesköményt és ánizst azonosítottunk egyértelműen, de gyaníthatóan az egésznek az adta a varázsát, hogy nevéhez méltóan (fenkata=nyúlünnep) tényleg olyan ünnepi volt az egész, közel harmincan ültünk Valletta fölött a teraszon, mint egy nagy olasz család. Bisztromatika felsőfokon. Eddigre már összemelegedett annyira a társaság, hogy az öreg spanyol kérés nélkül töltötte tele a poharamat, és közlekedtek a nyuszis tálak is rendesen, ha az egyik végnek jobb volt a huzatja.
Az utolsó busz az orrunk előtt ment el - hitték a többiek, akik rajta ültek és ijedt arccal néztek ránk. Aztán öt perc múlva jött még egy, azzal visszajöttünk, lerendeztük a mai programot (tangó workshop, éjszakai túra), aztán néhányan éltettük az afterparty jó mensás hagyományát. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy a németek engem is meghívtak, sőt, angolul is beszéltek a kedvemért. Ott hagytam abba, hogy elfogyott két doboz vörösbor, én meg nagyon álmos lettem.