Beküldte Raya deBonel -
Már landolásnál láttam, hogy pont ez kell nekem: egy sziget, (az óceánnak nincsenek emlékei, mondanám Shawshank-esen, na de egyrészt ez nem óceán, másrészt ennyire azért ne legyünk patetikusak), ahol bal oldalon vezetnek, tökegyforma homokkő házak vannak mindenhol, vagy csak egyformára pörkölte őket a nap, és pálmafák nőnek úton-útfélen.
Az első élményem a máltai mentalitással már a reptéren megvolt: véletlenül rossz jegyet vettem (az volt az automatára írva: hogy ticket with ID, fene se gondolta, hogy ezt úgy értik: ticket with Maltese residence card, vagyis ez a helyi lakosoknak szóló kedvezményes jegy), mennék a buszhoz, mondja a sofőr, hogy ez nem jó. Mondom, és ha adok hozzá még 90 centet, akkor ad nekem egy rendes jegyet? Nem, nem tud. Szóval ez így már sunk cost. Oké, gondoltam, és színpadiasan a járdára szórtam a jegy darabjait (néha, komolyan, én is szégyellem, amit művelek). Füstölögve visszamentem az automatához, persze apróm már nem maradt, a kártyámat meg nem ette, de végül meglett a rendes jegy is, visszamegyek a sofőrhöz, az meg vigyorogva kérdezi, hogy visszamentem? Hát tőle is vehettem volna. Azért már fejlődöm: néhány évvel ezelőtt még biztos valami csúnyát mondtam volna.
A következő kaland: eljutni Sliemába, ahol az éjszakai élet zajlik, ahol legmenőbbek a bárok, meg ahol lakunk. Tudtam, hogy az X2-es egyenesen oda visz, csak kis kitérővel, de az 20 percig nem jött volna, az X5-ös pedig bevisz Vallettába, és ott lehet elkapni a 12-est vagy a 13-ast. Kérdezném a sofőrt, hogy melyik megállónál kell leszállni. Mondja, a Valletta előttinél, aminek elfelejtette a nevét (!).
A buszon egyébként folyamatos fényreklámként megy angolul és máltaiul a járat száma, célja meg a következő megálló. Bár a helyi nyelven sokszor csak egy-két betűvel jelzik, hogy hol is fog legközelebb megállni. Nem csoda: tavaly júniusig egyáltalán nem volt járatszám és menetrend, az itteniek tudták, hogy erre valószínűleg egyszer majd elmegy egy busz. Egy teljes ország tömegközlekedését erre alapozni... no ez nagyon máltai.
Nagy nehezen megérkeztem tehát a szállodába, ahol a recepciós a reumás anyatetű lassított haláltusáját mutatta be, konkrétan 20 percig tartott neki becsekkolni engem egy szobába, aztán levágott 25 euróra egy heti lassú és megbízhatatlan internetért. Nem baj, a konnektivitásért mindent! Csakhogy én már nagyon szerettem volna egyrészt ledögleni egy órára (figyelmezzünk: az előző éjszaka alvás szempontjából kimaradt!), másrészt megtudni, hogy a többiek merre járnak. Ezek után már pillanatok alatt sikerült.
Jellemzően nyugdíjas angol turisták járnak ide, ez egyébként a reggelin is meglátszott. Paradicsomos bab, kolbász, volt itt minden, mi John Smithnek ingere. Kicsit úgy éreztem, mellélőttem az öltözködéssel, amikor néhány fejkendős arab hölgyike is megjelent... én ugyanis a brüsszeli időjárás után tobzódom a forrónadrágokban és magas sarkú szandálokban.
Délután még bebuszoztunk a fővárosba, megnéztük a Barakka Gardenst meg a benne tamtamozó fair trade-fesztiválozókat, aztán beültünk egy tipikus turistacsalogató étterembe. Egész halakat ettünk, elfogyott egy üveg Cabernet, aztán addig folytattunk ülősztrájkot, amíg meg nem kaptuk a kezdetben beígért ingyen kávét és likőrt. A többiek még boroztak egyet a parton, de én, szokásomtól eltérően, visszavonultam.
Ja, és tegnap kicsit törökös volt a hangulat odabenn, ugyanis a Valletta FC története során huszonharmadszor megnyerte a bajnokságot. Mindenki piros-fehérben volt, üvöltöző drukkerekkel teli autók és nyitott buszok száguldoztak (na azt azért nem: vánszorogtak) az utcákon, és szólt a sok gagyi focis nóta. Láttunk egy fickót, aki vélhetőleg a konkurenciához tartozó zöld-fehér koporsót hurcolt.