Nördölés

"Ahhoz képest, hogy van veled egyidős múzeum, nagyon szép vagy" - mondta a szemtelen hollandja. De most volt igazi randi meg minden.

A velem egyidős múzeum pedig a hangzatos Oosterscheldekering:

Az úgy volt, hogy 1953-ban egy vihar elárasztotta fél Hollandiát, és miután ez már vagy huszonötször megtörtént korábban is, elegük lett. Na ilyen, ha egy hollandot felidegesítenek: olyan mérnöki csodát épít, amilyen még nem volt.

Először addig vibráltatták a homokot, amíg összetömörödött, aztán ráraktak egy hajlékony szőnyegfélét, nagy rakás követ, aztán egy nagy sor betonpillért, amit az átmenetileg lecsapolt helyszínen öntöttek ki, aztán a helyükre manőverezték őket, és raktak rá egy autópályát. Az meg ilyen. 3 kilométer egyébként, és már építettek előtte néhányat, hogy kipróbálják.

Meg hát nem Hollandia lenne, a gezelligheid* földje, ha nem építettek volna köré egy aquaparkot mindjárt, fókashow-val meg interaktív múzeummal. Persze letolultunk a csúszdán, ami megnyugtató volt, mert a Menőmanó első ránézésre annyira felnőttnek látszik, hogy az már hervasztó. Szóval a múzeumozás mellett némileg be lehet menni a struktúrába és megnézni a kettővel ezelőtti királynő esküvői fotóit (kb.), van egy műbálna, aminek közlekedési lámpa van a gyomrában, meg egy hurrikángép, ami nem teljesített annyira meggyőzően, mint az egyébként orkánerejűnek jósolt natúr szél.

És aztán jön az a rész, ami minden amerikai férfi rémálma, a britek szerint viszont a kifinomultság harmadik lépcsője: a hol együnk. Lévén, hogy egyikünk sem ismerős a környéken, csak arra tudunk hagyatkozni, hogy merre kevesebb a gyerek. Ott mondjuk több a kutya, de én ennek csak örülök.

Egy ponton, amikor botcsinálta beduinokként védjük hamvas bőrünket a tengerparti homokfúvástól, finoman megérdeklődöm, hogy ő egyébként is szokott marhaságokat csinálni, vagy ez miattam van. Nem lep meg a válasza. Mondhatni magamban hordozom a vígjátéki helyzeteket.

A hely, ahol végül is randizunk, egy olasz kajálda, ahol a pincér minden fogás után úgy csinál, mint a csávó 0:30-nál:

Minden pasival máshogy a legjobb beszélgetni. A leonbergivel például szemben ülve, Gaylord Fockerrel autóban, Menőmanóval meg leginkább összebújva és sötétben**. A legjobb, amikor debriefingeljük egymást a korábbi találkozásaink kapcsán, ami körülbelül így nézett ki kronológiailag:

2014 július: meglátom, tetszik, meglát, tetszem, ő szingli, én nem
2014 november: mensás hétvége, beosztom magam a kocsijába, ő örül, de már ismeri a későbbi nőjét
2014 december: mensás filmnézés Amszterdamban, pont semmi értelme autóval menni, ő megint örül, én továbbra sem vagyok szingli
2015 július: mensás tábor, ő a nőjével, én egyedül, de még mindig nem szingliként, rá se nézek, szóba se állok
2016 január: mensás hétvége, bújik, bírom, dorombolok, bírja, ő is szingli, én is szingli
a többi meg már történelem.

A Gyapjas meg néz, hogy mi a bánatnak mentünk oda megnézni egy rakás betont. Nem tudom, én igazi Halak vagyok, ami víz, ott én szeretek lenni, neki meg a kikötők a bibéje.*** Szóval az egészet megelőzően elmentünk egy csücsökbe, ahonnan szép kilátás nyílik a rotterdami automatizált terminálokra. Hogy nézzem meg azt a sok szürke darut, meg azt a sok kéket, hát milyen szoftver van ezekben... és az a vicces, hogy én kimondottan szexinek találom, amikor valaki szenvedélyesen tud beszélni a munkájáról, amihez még ért is. Ő meg szegény majdnem bocsánatot kért.
 

*Kb. kényelmesen kicsire méretezett, tűzpattogós, kintiviharhallgatós hangulat. A "lekker"-rel együtt kábé az egész ország kollektív Paradicsom-képzetét lefedi.
**J-vel mindenhogy lehetett, ő egy univerzális aranybogár.
***Ez NAGYON durván szimbolikus, ahogy elkezdett beszélni az automatizált konténerterminálokról, annyi minden ismerős volt, mert a leonbergi pont a másik felét tudta.