Beküldte Raya deBonel -
A mai nap illusztrálta nekem, hogy ez mégis igaz. Tegnap éjjel 2-kor, Rostockból visszaérve nem volt kanalam másfél kilométert gyalogolni, ezért a szomszéd utcában álltam meg a kisautóval, hogy majd ma délután visszaviszem a helyére. Igen ám, de a Mercuriusweg már annyira tele volt, hogy oda már nem fért, és ahova negyed óra körözés után beálltam, arról nem is voltam meggyőződve, hogy parkoló. Na mindegy, valami majd lesz, úgyis rendszeresen vissza kell járnom az akksit tölteni...
Amint hazaértem, jön az üzenet egy csoporttárstól, akivel eddig öt percet ha beszéltem, hogy hogy vagyok. Na, te mit akarsz? Kiderült, hogy egyszer óvatlanul megemlítettem neki a kis járművet, és most költözne, annyi pénze nincs, hogy profit fizessen meg, de legalább a benzinre adna... izé. Mivel a társaság középpontja típusú csajról van szó, aki eddig soha nem tüntetett ki túlzottan a figyelmével, gondoltam, hogy kicsit nekem is legyen jó, és azt mondtam, pénzt nem kérek, de legközelebb, ha buli van, jussak már eszébe. Ilyen finoman még senkinek nem mondtam, hogy csak akkor létezem számára, ha éppen kell valami!
Na de egész jól ment a dolog, a kisautóba befér egy 35 kilós bőrönd, egy asztal, egy akkora iMac, hogy többet ér, mint maga a kocsi, négy doboz ruha, egy óriási meg egy normális hátizsák, és egy cserép bazsalikom. Ja és mire visszaértem a Mercuriuswegbe, a helyem már ott várt a többi kelet-európai kocsi között.