A kocka alaprajzú origami sas

Rájöttem, hogy ugyan az EMAG-ról szóló bejegyzés végén azt ígértem, hogy folyt. köv., aztán csak kiszúrtam a szemeteket egy matricával, majd elkanyarodtam a fesztivál tematikája mentén, és teljesen elfelejtettem az új pasimról ömlengeni, pedig azt kell. Íme.

Végre megvan a mentségem arra, hogy világéletemben 30 feletti férfiakat hajkurásztam (pedig csak most kezdek belenőni a korosztályba): egyszerűen kúlabbak. Megtanultak már ezt-azt, amiből a legfontosabb, hogy sem egy kapcsolat, sem egy munka nem a világ, szintúgy a vége sem. És azért egy ennyi idős pasi az már kifejlett hím, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy nem érzem folyamatosan gyerekesebbnek. Nem utolsósorban látszik már rajtuk, hogy mi lesz belőlük. 25 évesen persze a leonbergi is unalmas volt, de most már csak megjátssza, például így:

- Várni fogsz a pályaudvaron?
- Keresd majd Jack Sparrow-t.
- Úristen.
- Ez most egy úúúúristen, egy úr-is-ten, vagy egy úristen-blöeeee? Ha akarod, felvehetek öltönyt is. Amúgy egy szürke kockafej vagyok, esküszöm!!

Nem is tudom, hogy van már többedszerre ekkora mázlim. Mert most pont úgy érzem, hogy tökéletes keverékre találtam. Minden, amit valaha pasiban szerettem, szépen ott sorakozik a polcain, kiegészítve olyan apróságokkal, amikre nem is gondol az ember lánya előre, csak nagyon szívmelengető, amikor még az is stimmel. Például hogy szerintem remekül kijönnének Jóanyámmal, ha beszélnének legalább egy közös nyelvet, mert a leonbergi még sokkal inkább sváb, mint mi, és vénségére környezettudatos is lett. Vagy hogy fejben, fél perc alatt ki tudja számolni, hány fröccsöt ihatok és meddig, ha másnap reggel vezetni akarok, és mindemellett visszakézből tud olyanokat mondani, hogy legalábbis a szemem nedves lesz tőle. 

A legjobb, hogy köztünk minden félig és pontosan félig komoly. A leonbergi pont abban a mértékben őrült, amilyet én mindig is kívántam magamnak, sőt, most feszengek csak, mert elméletben mindig bevállalósabb vagyok, mint a valóságban. De még jobban feszengenék egy informatikus, jogász vagy kontroller mellett, még ha történetesen menő hobbija van is. De aranyat ér egy olyan férfi, aki egyrészt ért a fűhöz-fához, és képes belőle vaskarikát előállítani (valahol minden lány olyat akar, mint az apukája, és tény, hogy a leonbergi csodálattal adózott a háztartásunkban fellelhető jellegzetes kelet-európai leleményeknek, úgy is mint fregoli), másrészt eléggé otthon van az informatikában (korunk mamutvadásza). És megtalálja a módját annak, hogy a hagymázas álmaiból valahogy megvalósítható (sőt, rentábilis) valóságot kovácsoljon. 

Igen szimpatikus vonása még, hogy kifejezetten ellenzi, hogy én megtanuljak németül (ez persze egyrészt nem fog engem megakadályozni abban, hogy idővel, mondjuk az angol B, az olasz és a holland után megpróbáljam, másrészt pedig neki is felmentést ad a magyartanulás alól). És ha jól tudom, soha nem jártam még egykével, ami új kihívásokat támaszt (lásd még önzőségi verseny), de egyben nagyon jó is, mert őszintévé teszi az egészet. Muszáj ugyanis megmondani, mit akarok, mert megkérdezve nem leszek. 

És csak az ő kedvéért előástam azt a három listát, amit még 2010 végén raktam össze. Az "ebből nem engedek" listából mondjuk két kitételnek nem felel meg, de az egyik (a diploma) már legalább folyamatban van, és tulajdonképpen Fefének sincs, mégis az egyik kedvenc barátnőm :-P, és egyben az egyik legintelligensebb, ráadásul jól boldoguló ismerősöm. 

A "jó lenne" listán tényleg az ideálpasi kritériumai vannak, és teljesen tisztában vagyok vele, hogy lehetetlen mindent teljesíteni, vagy ha igen, akkor nekem lenne ordas kisebbrendűségi komplexusom mellette. Érdekes, az előző listában nem szerepelt, hogy szeressen az illető, nyilván mert egyébként eszembe se jutna egyáltalán osztályozni. Szóval a legtöbb pontot így is hozza a leonbergi, amit nem, az a hosszú haj, a vékonyság (de az már nem is tudom, hogy miért tetszett), a síelés meg a salsázás, meg hogy tudjon ruhákról és sminkekről árnyalt véleményt alkotni. Utóbbiról annyit, hogy amikor először látott tussal kihúzott szemmel, ő is előadta, hogy "még sose láttalak kisminkelve, de mennyivel jobban tetszel anélkül", aztán nagyon csodálkozott, amikor megtudta, hogy konkrétan sose látott még smink nélkül...

A harmadik listám szerintem nagyon innovatív: azt szedtem össze, hogy mik azok a negatívumok, amikkel együtt tudok élni. Elég sok minden van a listán, de a leonbergi esetében nem kell tartanom se attól, hogy fázós, se attól, hogy betegség esetén haldoklik, meg mondjuk attól se, hogy túl gyakran járna edzeni. 

Azért egy kis egészséges komplexus belé is szorult: konkrét pánikrohamot kapott például, amikor meséltem neki az anyukámról, meg arról, hogy sajnos ha velem akar jönni, akkor egyelőre csak a családi fészekben tudom elszállásolni. Aztán megkért, hogy meséljek neki a nyuszimról, vagy akármiről, hogy eltereljem a figyelmét. Aztán beájult a kocsiban. 

A kezdeti bénázás után eléggé megmelegedett nálunk, és másnap estére már csak röhögtünk, hogy tele a kuka sörösdobozokkal, itt a német barátom. Amikor a kuka rejtélyes módon kiürült és közöltem a leonbergivel, hogy Jóanyám valószínűleg egyenként kiszedte és összetaposta a dobozokat, csak egy egész picit sápadt el.

Az egészben az a legjobb, ahogy érzem magam mellette. Az első perctől kezdve fesztelenül, és nem tudom, hogy ez hogy sikerült, de mintha egy védőburok lenne körülöttünk, ami minden zajt elszigetel, a "minden kikötőben lesz konkurenciád" típusú megnyilvánulásoktól egészen a saját egzisztencialista görcsöléseimig. Nincs semmi fájdalmas, feszítő, égető, van viszont megkönnyebbülés, természetesség, megnyugvás... Valahogy miatta elmúlt az a szorongás, ami mindig bennem volt: hogy lemaradok valamiről, hogy csak elfolyik az időm, és nem jutok sehová. Mi együtt utazunk, de ha épp nem megyünk, akkor is jó.

Én még ilyet nem éreztem. Illetve nem jó szó az, hogy érzek, mert ez nem érzés és nem is döntés kérdése volt, hanem természeti törvény. Van ő, meg vagyok én, tehát vagyunk mi. Most világosodik meg, hogy milyen az, amikor nem gondolkodsz, hogy jó lesz-e ez neked, mert nincs választásod. Egészen olyan, mintha egy normális kapcsolat lenne. Én nem hittem, hogy létezik olyan pasi, akivel én erre képes vagyok. Hogy lesz olyan, akivel nem fáj effektíve a távkapcsolat, aki betölt és körülöttem lebeg akkor is, ha három hétig nem találkozunk, és akivel nincs más vágyunk, mint egy unalmas hétvége, amikor sorozatokat nézünk és teregetünk.

Az életünk szürreális, és még sokáig az is marad. Mindketten úgy egyensúlyozunk, hogy vagy időnk van, vagy pénzünk, és ez úgy, hogy nem tudunk teljesen függetlenek lenni a kispolgárok munkarendjétől, viszont három ország között kell sakklépésben ugrándoznunk, nem egyszerű és nem is olcsó. Még egy évig csak ő tanul, aztán kezdek én a Roxfortban, egy évig mindketten csóró diákok leszünk, utána viszont nekem még két év, és ő áll munkába, ami optimális esetben évi 4 hónap szabadságot jelent, csak az a bökkenő, hogy a többi 8-ban konkrétan a világ másik felén hajókázik valami bádogdobozban. Na de ez csak eleinte ennyire dráma, utána a foglalkoztatási lehetőségek annyi irányba ágaznak szét, hogy az én lehetséges tevékenységemmel egybekötve ezt már tényleg csak egy valszám-szakértő tudná követni, ő is csak betépve. Tehát közelítő segédfogalmam sincs róla, hogy melyik országban fogok élni, hogyan, miből és az idő nagy részében kivel. A biztos pont - józan ésszel elképzelhetetlen.

Ennek ellenére meglepően össze tudtuk szervezni az életünket. Asma váratlanul megkérdezte, hogy elhívom-e az esküvőre, és igen, és eljön! Egy hétre rá pedig 5 teljes napot és még egy délelőttöt fogunk együtt tölteni Rostocktól Koppenhágáig. Októberben aztán egy hétvégére Brüsszelbe jön, egy hétre rá pedig írd és mondd 10 napra Budapestre vonulunk raklapbútorokat ácsolni és konyhagépeket venni. Ezt egyikünk se hiszi el. Két nappal a megismerkedésünk után a legnagyobb természetességgel tárgyaltunk arról, hogy hol töltjük a szilvesztert lehetőleg egy tengerparton, és mindketten tudjuk, hogy ez nem a kezdeti lelkesedés, és egyáltalán nem lenne elhamarkodott megvenni a repjegyet. Mondjuk Egyiptomot megcélozni csak azért, mert olcsó, megint csak hiba lenne, de kis mikrokozmoszunkban nem fenyeget atomválság.